Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

274 Takács Károly Elsősorban a tóközi eredményekre építünk, amely a többi területnél jóval részletesebben kutatott, ezek a tapasztalatok azonban véleményünk szerint általánosíthatóak, hiszen az árkok mindenütt ugyanazt a szerkezeti formát mutatják és egyéb azonosságokat is megfigyelhetünk (pl.: a csatornák elhelyezkedése, a hálózatok sűrűsége, formája stb.). Természetesen az egyes régiók sajátos földrajzi adottságai bizonyos működésbeli eltérésekre vezethettek, ez azonban az alapvető funkción aligha változtatott. Meg kell jegyezni, hogy az eljövendő kutatások valószínöleg még sok tekintetben módosítani fogják az itt leírtakat. Továbbá arra is felhívjuk a figyelmet, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján csak a szisztéma alapvető funkciója, illetve a működésműködtetés adekvát lehetőségei rekonstruálhatók, ám hogy a csatornarendszert hogyan működtették, arra ma még nem lehet válaszolni. A kérdés szorosan kapcsolódik a területen egyidőben létező gazdálkodási formákhoz. Általában véve elmondható, hogy minden vízügyi rendszer valamilyen meghatározott földművelési—állattartási módhoz kapcsolódik és szerkezetét, működését annak szükségletei határozzák meg. A csatornák léte tehát egy sajátos művelési-gazdálkodási struktúrát feltételez, amelynek feltárása további mélyreható kutatást igényel. Ezzel összefüggésben meg kell oldani a szisztéma sokrétű környezeti-ökológiai hatásának kérdését is. Mindenekelőtt rá kell mutatni a mai és az egykori csatornarendszer közötti szemmellátható különbségekre. Eltérés ugyanis nemcsak a szerkezetben van (a működő csatornák mind egyszeresek), hanem a hálózatok sűrűségében is. A Tóközben intenzíven vizsgált mintaterület (az 1. ábrán vékony vonalakkal határolt, négyszög alakú terület) 22 négyzetkilométerén ezideig 52 kilométer pusztult csatornát, árkot sikerült azonosítani, míg ugyanezen a területen ma mindössze 9 kilométernyi belvízlevezető csatorna működik. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy még ez néhány rövidke csatorna is az egykoriakba van beleásva; a régi csatornákat tisztították, helyenként szélesítették és mélyítették. Az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a pusztult csatornahálózat legnagyobb részét kitevő kisebb méretű kettős árkok még a mintaterületen is kevéssé vannak felkutatva, a térképen látható hálózatot tehát sokszorosan sűrűbbnek kell elképzelnünk. A régi és az új csatornák közötti szerkezeti és számbeli különbségek természetesen funkcionális különbséget takarnak. Az egykori rendszer központi elemei az általunk hármas szerkezetűnek nevezett csatornák, amelyek többféle vízügyi funkciót láttak el. A csatornák középső medre két oldalt töltések közé van szorítva, ezáltal alkalmas arra, hogy a környező felszínnél magasabban szállítson vizet. A töltések közé zárható vízoszlop magassága 2-től 4 méterig terjed a helyi viszonyoktól függően. Eddig közel 18 kilométer hosszúságú hármas csatornát szinteztünk végig, s ez alapján általános érvénnyel kimondható, hogy a töltésezett medreknek nincs egyenletes lejtése, a mederfenék kisebb ingadozásoktól eltekintve lényegében vízszintes. Az ingadozás a csatornák teljes hosszában is csak néhány deciméter. Úgy tűnik, hogy a középső meder fenékszintje a Tóköz egész területén nagyon szoros szinttartományban (tengerszint feletti magasságban 110 és 111,5 m között) mozog. Magyarán tehát arról van szó, hogy ezekben a töltésezett medrekben a víz bármely irányban folyhatott az éppen aktuális vízállástól függően.A Rábcából és a Rábából kiágazó csatornák szinte kivétel nélkül hármas szerkezetűek. Egyértelműen