Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

146 Hajós В.—Fejér L. tekintetben gyökeresen új — problémák megoldásához hozzáfogni, abban Kvassay Jenőnek és mérnöktársainak meghatározó szerepe volt. Több oldalról is össze lehet vetni napjaink vízügyi problémáit ill. feladatait Kvassay korának viszonyaival. Az talán az eddigiekből is kitűnt, hogy nem egy tekintetben „visszaköszön" a történelem, másrészt az új évezred kihívásai új megközelítési módokat kívánnak meg napjaink vízügyi szolgálatától. Ami Kvassay indulásakor bénítóan hiányzott, a vízjogi törvény (az 1885. évi XXIII. tc.), annak aktualizált harmadik változatát, a vízgazdálkodásról szóló LVII. törvényt 1995 júniusában fogadta el az Országgyűlés. Ezzel feloldotta azt az ellentmondást, amely az 1964. évi — vízügyről szóló — IV. törvény alapját képező szocialista tulajdon és a rendszerváltás új tulajdonviszonyai ill. a szocializmus és a mára kialakult polgári világ korszaka között feszült. Az új törvény sok tekintetben visszanyúlt az 1885. évi vízjogi kódex alapelveihez, de átvette a szocialista korszak vízi jogfejlődésének használható elveit is (pl. azt, hogy a vizeknek nemcsak a mennyiségével, de minőségével is gazdálkodni kell), s ezzel megteremtette a szerves kapcsolatot az elmúlt 110 év vízgazdálkodásával. Az új törvény a feladatok nevesítése mellett három tulajdoni formát különböztet meg: a kizárólagos állami-, az önkormányzati- és a magántulajdont. Noha tudjuk, hogy a vízgazdálkodásról szóló törvényt az európai uniós csatlakozással tovább kell csiszolni, de legalább van mire építenünk. Kvassay és kortársai számára a védelmi célú vízi munkák döntő mértékben az ember védelmét szolgálták a káros vízbőség ellen. Persze ez a megfogalmazás eléggé sommás, mert ha árnyaltabban tekintjük a kérdést, akkor látjuk, hogy Kvassay törekvései a szabályozott lefolyás feltételeinek megteremtésére irányultak. Ahhoz, hogy a lefolyási viszonyok változtatásának finom játékával az adott helyen és időben a vízvisszatartás is megoldható legyen, először biztosítani kellett a vízlevezetés alapvető feltételeit. Ennek lépései a nagy folyószabályozási munkákon túl a vízrendezések és a kultúrmérnöki munkák voltak. S mindezek mellett ezt a célt szolgálták azok a törvényi és műszaki intézkedések, amelyek központi költségvetési forrásokat is biztosítottak a zömmel felvidéki és erdélyi területeken lévő ún. „nem állami kezelés alá eső " vízfolyások rendezésére. Az már más kérdés, hogy az erről szóló törvényt („Az állami szabályozás alá nem eső folyók kártételei ellen teljesítendő munkákról és e munkákra nyújtandó segélyekről" szóló XXXVIII. tc.-t), már a világháború kitörése után szavazta meg az Országgyűlés, s ez a tény azután a törvény sorsát is megpecsételte. A 20 évre megszabott összesen 60 millió korona tervszerű felhasználását a háború végleg megakadályozta. De térjünk vissza saját korunkhoz! Maga a vízkár-elhárítás fogalma jelentősen kibővült a kilencvenes években. Korábban a „vízkárok" alatt a túlzott vízbőségből fakadó károkat (7. ábra) értettük, de az utóbbi évtizedek aszályai által okozott veszteségek a káros vízhiányok elleni védekezést is a vízkár-elhárítás fogalomkörébe kényszerítették. Nyugodtan mondhatjuk, hogy joggal. A közvetlen összefüggés napnál is világosabban rajzolódott ki 2000-ben, amikor az alföldi árvíz- és belvíz-veszélyeztetettségi térkép jelentős mértékben fedte az aszálysújtotta területeket. Az már az elmúlt fél évszázad gondjait tükrözi, hogy a vizek ügyében megkülönböztetett hangsúlyt kaptak a minőségi kérdések is. A közkeletű fordulatot használva: míg korábban az