Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

Gondolatok Kvassay Jenő születésének 150. évfordulóján. 139 átmenet nagyon nehéz és ellentmondásos volt. Nem is lehetett ez másként, mivel amíg az extenzív gazdálkodásnak tartalékai voltak, addig a magyar gazdának nemigen akaródzott az új és ismeretlen felé elindulni. Hiszen sok minden hiányzott, ami az új módszereket életképessé tehette volna. Legfőképpen nem alakultak ki azok a fogyasztási szokások és értékesítési feltételek, amelyek a mindenkori fejlődés motorjai lehettek volna. Ha kicsit sarkítjuk a dolgot, akkor a XIX. század közepén megindult ármentesítési program is bizonyos értelemben az extenzív gazdálkodás életének megnyújtója volt. Amit Kvassay később prófétai lendülettel minden lehetséges fórumon elmondott: csak a vízhasználatok terjedése, az öntözéses gazdálkodás meggyökeresedése erősítheti igazán az intenzív gazdálkodási folyamatokat. Gyakorlatilag ez lehet a betetőzése az 1846-ban beindult vízi munkálatoknak, s ez teheti az egész ármentesítést igazából hasznot hajtóvá. Persze Kvassay is tudta, hogy az öntözéses gazdálkodás jóval munkaigényesebb, nagyobb termesztési kultúrát igényel, stb., s ennek elterjesztése nemzedékekre szóló feladat lesz. A szegedi tragédia nemcsak a szakembereknek, hanem a politikusoknak is bebizonyította, hogy a mederszabályozások és az ármentesítési munkák összhangjának megteremtése nem halasztható tovább. Az állami feladatot képező kanyarátmetszések, partbiztosítások ugyanis - az egymást követő kormányok nemtörődömsége miatt — nagyon lemaradtak a társulati töltésépítésekkel szemben. Nem egy esetben előfordult, hogy a mederszabályozás hiányában keletkező árvízszint emelkedéseket a társulatokkal fizettették meg, előírva a töltések méreteinek növelését, ill. a gátak magasítását. Az állami munkákhoz azonban szükségesek lettek volna a folyamatos vízrajzi felmérések is, hiszen az 1840-es évek közepén befejezett tiszai mappáció óta nem készültek újabb mérések a folyó völgyében, s ugyancsak pénzhiányra hivatkozva nem volt rendszeres hidrológiai adatgyűjtés sem. Mindez nem segítette elö a Tisza mederszabályozásának az ármentesítéssel összefüggő kifejlődését. Kvassayt állami szolgálatba lépésekor (1879) kevéssé foglalkoztatták a Tiszaszabályozás mindennapi kérdései, igaz semmi hivatali és egyéb befolyása nem volt az ügyek menetére — figyelmét ekkor a földmívelésügyi tárcához tartozó szakmai feladatok, a talajjavítás, az alagcsövezés, öntözés, stb. dolgai kötötték le. A kultúrmérnöki beavatkozások irányítása során számos esetben találkozott a vízi munkákat akadályozó jogi szabályozatlansággal, amely érdeklődését a vízjogi kérdések felé irányította. Mellesleg szólva, ami a jogi háttér esetlegességeit illeti, ennek nemcsak hátrányai voltak, hanem előnyei is. A szükséges formaságok hiánya a fejlődőben lévő, kis létszámú kultúrmérnöki szolgálatot nagyon mozgékonnyá tette, s nagy teret nyitott az egyéni tehetségnek és leleménynek. Az általuk végzett munka, ha azt az egy mérnökre esö földmunkával mérjük, szinte nagyságrenddel nagyobb mértékű volt, mint a folyószabályozásoknál dolgozó társaiké ( Trümmer 1940). Persze nem egyedül az ö feladatát, ill. gondját képezte a törvényi szabályozás előkészítése és fejlesztése. A szegedi árvíz után a kormányzat által meghívott külföldi szakértők is felhívták a figyelmet a hiányos törvényi háttérre, amely a közcélú vízi munkák által érintett birtok tulajdonosának jogait és kötelezettségeit nem tette egyértelművé, s a vizek tulajdonjogának kérdéseit sem rendezte. A több oldalról érkező