Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy L.-Buzás K.-Clement A.-Licskó I.: A települési vízgazdálkodás stratégiai kérdései

A települési vízgazdálkodás stratégiai kérdései 651 názás és szennyvíztisztítás évi összes (amortizációs, üzemelési, karbantartási és felújítási) költségeinek több mint megkétszereződésére. Az ivóvízellátás növekvő költségeit is figyelembe véve, félő a jövedelemre vetített kiadások túlzott mértékű növekedése, amelyek már ma is az EU-országok átlaga felett vannak. A gazdaság fejlődése tehát ilyen szempontból is kulcsfontosságú. 3. Szolgáltató szervezetek és tulajdonviszonyok A rendszerváltozás előtt a víziközmü-szolgáltatás állami felelősség volt (Horváthné 1999). 1992-ig mindössze 28 (korábbi) tanácsi és 5 állami vállalat végzett vízés csatornaszolgáltatást (a fővárosban és néhány vidéki nagyvárosban a két szolgáltatás külön vállalathoz tartozott). Az önkormányzati törvény (1990) a lakossági víziközmű-ellátást a helyi önkormányzatok felelősségi körébe utalta a vízellátást kötelező, a szennyvízelvezetést, szennyvíztisztítást nem kötelező feladatként megállapítva. Az önkormányzatok tulajdonába került a tanácsi vállalatok vagyona, valamint az állami vállalatok vagyonából a műszakilag leválasztható települési víz- és csatornamüvek (utóbbiak közül csak azok, amelyekre az önkormányzatok igényt tartottak.) (Szlávik— Ijjas 2000). Az új tulajdonosi viszonyok és az ellátó rendszerek műszaki felépítése között zavarokhoz vezető helyzet alakult ki. Az állam kizárólagos tulajdonában, forgalomképtelen vagyonként, jellemzően regionális vízi közmüvek találhatók, de vannak helyi és kistérségi müvek, regionális vezetékekhez kapcsolódó települési elosztóhálózatok is. Hasonlóképpen, az önkormányzatok törzsvagyonába korlátozottan forgalomképes vagyontárgyként főleg helyi vagy kistérségi közmüvek (de regionális rendszerek is) kerültek. A vagyon egy részét időközben gazdasági társaságokba apportálták. Az önkormányzati vagyonátadást követően, ahhoz kapcsolódóan azonnal megindult az üzemeltető szervezetek szétaprózódása (és részben a privatizáció is). A folyamat eredményeképpen 1998 elejére megtízszereződött az üzemeltető szervezetek száma. Jellemző, hogy a szervezetek fele csak egyetlen településen szolgáltat (VII. táblázat). A szétaprózódás folyamatának újabb lökést adott a szolgáltatás árának inflációt meghaladó növekedése (Szlávik—Ijjas 2000). Az állami tulajdonú regionális vízmüvekről kezdtek leválni azok a települések, ahol az ellátás helyi vízbázisról, olcsóbban megoldható. Az igények csökkenése következtében számos helyen a rendszeres vízátadásra nincs, vagy alig van igény, de ez nem jelenti azt, hogy távlatban is így lesz (például az aszályos időszakokra érzékeny karsztos vízbázisoknál, mint Miskolc és környéke). Nyilvánvaló, hogy ezek a rendszerek — a kihasználatlan tartalékkapacitás miatt - nem szolgáltathatják olcsóbban a vizet, mint a helyi, de korlátozott kapacitású vízbázisok. A csatornaszolgáltatás szétaprózódottsága még a vízellátásnál is nagyobb, ami a regionális és a térségi rendszerek csekélyebb részesedésével magyarázható. A kialakult tulajdonosi helyzet ellentmondásokhoz vezetett: a regionális rendszerről műszakilag le nem választható (helyi ellátást szolgáló) települési elosztó hálózatok az állam tulajdonában vannak. Az ellátásra törvényileg kötelezett önkormányzatoknak semmilyen érdekérvényesítési lehetősége nincsen, tevékenységük a KHVM