Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Szlávik Lajos: Magyarország árvízvédelmének stratégiai kérdései

560 Szlávik Lajos vízjárását éppen ezért döntően nem a hazai, hanem más országok vízgyűjtő területén keletkező vizek alakítják. A magyarországi folyók árhullámait csoportosíthatjuk abból a szempontból, hogy azokat hóolvadás, csapadék, vagy a kettő együttesen okozza. Megkülönböztethetünk jeges és jégmentes árvizeket. A Duna és a Tisza vízgyűjtő területein a csapadéktevékenység nélküli tiszta olvadás esete nagyon ritka, az olvadásos árvizek az eseteknek csak 10-12%át teszik ki. A felmelegedési folyamatot — még ha a csapadék mennyisége kevés is — szinte minden esetben csapadéktevékenység kíséri, vagy vezeti be. Az árhullámok jellegét döntö mértékben meghatározza az is, hogy azok milyen nagyságú vízgyűjtőn keletkeznek. A Dunán, valamint a Közép- és az Alsó-Tiszán az árhullámok kialakulásához a kiváltó időjárási helyzetek több napon keresztül való halmozódása, illetve ismétlődése szükséges. A kisebb vízgyűjtő területeken (pl. Felső-Tisza, Bodrog, Körösök, Rába stb.) már egy—egy nagy csapadékot adó olyan időjárási helyzet is okozhat árhullámot, amelynek fennmaradása gyakran csak 12-24 óra. A kisebb folyókon (pl. Zagyva, Tarna, Zala, Kapós stb.), illetve a domb- és hegyvidéki patakokon már a néhány óráig tartó lokális, heves csapadéktevékenység is kiválthat — esetenként akár jelentős — árhullámokat. A Duna magyarországi szakaszának vízjárását a felette lévő vízgyűjtő terület vízrajzi adottságai döntik el. Kétféle típusú árvíz alakulhat ki: az egyik kora tavaszi, mellyel a vízgyűjtő terület alacsonyabb részeinek hóolvadása talál lefolyást, a másik a nyári árvíz, mely az Alpok magasabb részeinek csapadékát hozza. A tavaszi árvizek az alacsonyabbak, ritkán eredményeznek magasabb vízszinteket és azokat is csak akkor, ha az áradások közvetlenül a jéglevonulás után jönnek és még a jégtorlódásoktól felduzzasztott vizet találnak maguk előtt (ilyen volt a Duna 1838., 1941. és 1956. évi nagy árvize). A nyári árvizek éppúgy, mint az országhatár feletti Dunán, itt is magasabbak, mint a tavasziak, bár hevességükből igen sokat veszítenek. Az árhullámok időben elnyúlnak, lassan emelkednek és hosszabb ideig tartanak. A jégmentes nagyvizek közül tehát vízhozamukat tekintve a nyári — elsősorban csapadékból keletkező — árvizek a veszélyesek. Az ilyen árvizek legjelentősebb példái az 1954. és 1965. évi árhullámok voltak. A Tiszát Magyarország területén a vízjárás alakulásától függően két szakaszra; a Felső- és Közép-Tiszára oszthatjuk. A Szamos torkolata feletti Felső-Tiszán három nagyobb árhullám szokott kialakulni: a hóolvadásből származó tavaszi, a májusi és az őszi árhullám. A Szamos-torkolat alatt azonban a két első árhullám összeolvad és a Tisza két nagy mellékfolyójának, a Körösnek és a Marosnak az árhullámával általában találkozik. Ezért a Közép-Tiszán igen hosszan elnyúló, magas árvizek lehetségesek. 1.3. Az árvízvédelmi létesítmények hazai rendszere Az árvizek kártételei elleni védelem céljából a múlt század derekától napjainkig épült ki a jelenleg meglévő védmúrendszer, amelyet a következő létesítmények alkotnak: a folyók mentén épült elsőrendű árvízvédelmi művek, árapasztó csatornák (a Lajtán, a Rábcán és a Répcén az árvízhozam megosztására), síkvidéki szükségtározók, melyek heves vízjárású, viszonylag kis vízhozamú folyók árvízcsúcsainak visszatar-