Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Szlávik Lajos: Magyarország árvízvédelmének stratégiai kérdései

556 Szlávik Lajos vésbé volt képes elviselni az árvízi elöntésekből származó veszteségeket. Ennek következtében, a korábban helyi jelentőségű, szinte csak a lakott területek védelmére szorítkozó árvízvédelmi gátak helyett a Tisza egészére kiterjedő, viszonylag egységes terveken alapuló ármentesítési munka kezdődött Vásárhelyi munkássága nyomán, mely a ma is létező árvízvédelmi rendszer alapjait teremtette meg (OVH 1987). Lászlóffy Tisza monográfiájában ( 1982) arról írt, hogy a történelem tanúsága szerint a nagy technikai alkotások megszületésének négy tényező egyidejű érvényesülése a feltétele: — Legyen tervező, akinek az agyában az elgondolás megszületik; — Legyen olyan előrelátó államférfi, esetleg uralkodó, aki felfogja az ügy jelentőségét, és felkarolja azt; — Nélkülözhetetlen a terv megvalósításához szükséges gazdasági erő, és végül — Elengedhetetlen a nyugodt politikai légkör. A Tisza szabályozásához az első és második tényező — sajnos csak rövid ideig — megvolt Vásárhelyi és Széchenyi személyében. A harmadik tényező, a gazdasági erő a Tiszavölgyi Társulat létrejöttével biztosítani látszott annak ellenére, hogy a további évtizedekben a társulat formálisan még meg is szűnt, de azután ismételten feltámadt és keretet, anyagi hátteret adott a szabályozási munkáknak. A negyedik tényező - a nyugodt politikai légkör — viszont nem érvényesülhetett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei. majd az azt követő sötét évek alatt, a terv megvalósítása évtizedekre visszaesett, így szinte törvényszerű volt, hogy a további fejlődés minden lépését egy-egy nagyobb, pusztító árvíz váltotta ki (például 1879-ben Szeged elpusztulásával). Csaknem fél évszázad ármentesítö, vízszabályozó munkáját követően 1895-ben vonult le a Tiszán az első olyan nagy árvíz, amelynél a károk — a korábbiakhoz képest — már mérsékeltek voltak. Egy-egy jelentősebb árvízi esemény mindig fontos indítékot szolgáltatott az árvízvédelem fejlesztéséhez. A Tisza-szabályozás megkezdését követően az 1855., 1867-68., 1879., 1881., 1888. évi - rendre katasztrofálisnak tekinthető - árvizek adtak egy-egy lökést a fejlesztések folytatásához (Szlávik 1992). Ebben a században ilyen alapul szolgáltak a Tisza- és a Duna-völgy jelentősebb árvizei: 1919, 1925, 1932, 1939, 1940-41, 1956, 1965, 1966 és 1970-ben (Babos 1953, Ihrig 1953, Bencsik 1971, Zorkóczy—Tóth 1985, Fejér 1997). Az 1974., 1980. 1981. és 1995. évi Körös-völgyi árvizek a védelmi rendszer új fejlesztési stratégiájának kidolgozását és megvalósítását — az árvízi szükségtározók alkalmazását — váltották ki (Szlávik 1976, 1978, 1980, 1983, 1998). Új fejlesztési szakaszt kell, hogy jelentsenek az 1998. novemberi, az 1999. március-áprilisi, valamint a 2000. áprilisi Tisza-völgyi árvizek is. A folyószabályozások és ármentesítések első évtizedeiben, a mentesített területek gyors növekedésével párhuzamosan jelentősen nőtt az egyes évtizedekben az összes elöntések értéke, miután a védművek fejlesztésével párhuzamosan intenzíven emelkedtek az árvízszintek (2. ábra). A XIX. század második felében az árterület beszűkítése, a töltésezés következtében előállott árvízszint-növekedések mértékét az akkori tervezők nem látták előre. A védelmi rendszer kiépítése és az árvízszint emelkedése a Tiszán az 1890-es évekre egyensúlyba jutott. A XX. század második felében a mellékfolyók határokon túli betöltésezésével párhuzamosan viszont ismét tapasztalható volt az árvízszintek emelkedése — különösen szembetűnően a Körösökön. Az ármentesítési