Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Szlávik Lajos: Magyarország árvízvédelmének stratégiai kérdései

554 Szlávik Lajos lehetőségek származnak a területfejlesztés változásaiból? És végezetül, mindezek alapján van-e mód a korábbiakétól eltérő koncepció hosszú távú alkalmazására? A válasz bonyolult, sok összetevője van. Az árvízvédelem rendkívül szerteágazó szakmai terület, amely tartalmazza a mentesítés módszereit és létesítményeit, geotechnikai elemeket, kockázati és biztonsági megfontolásokat, intézményi kérdéseket és így tovább. A jövő árvízvédelme érdekében, amennyiben lehetséges törekedni kell a célszerű megelőzésre, fejleszteni kell a létesítmények rendszerét, a védekezési módszereket, eszközöket és anyagokat, és az árvízi előrejelzést. Ajövö árvízvédelmét az ökológiai szempontok érvényesítésével célszerű megvalósítani. 1. A jelenlegi helyzet 1.1. Az árvízvédelem kialakulása Magyarországon Magyarország természet- és gazdaságföldrajzi adottságai következtében a vizek kártételei elleni védekezéshez évszázadok óta jelentős és folyamatosan növekvő társadalmi érdek fűződik. Hazánk árvíz-veszélyeztetettségét alapvetően meghatározza, hogy a Kárpát-medence legmélyebb részén fekszik, zömében sík területű ország, ezért a környező hegyvidéki vízgyűjtőkről, a Kárpátokból és az Alpokból hozzánk érkező, nálunk torlódó árhullámok ellen gyakran szükséges védekezni. Magyarország a területének több mint 20%-át kitevő folyóvölgyi, és a 10%-át megközelítő kisvízfolyások menti árterületével a jelentős árvízi gondokkal küszködő országok közé tartozik. Az árvizek előfordulása a magyarországi folyókon nem rendkívüli esemény — ez a folyók vízjárásának természetes sajátossága. Árvízkatasztrófának a töltésezett folyókon az tekinthető, ha a folyó átszakítja az árvízvédelmi töltéseket, elönti a mentesített árteret. Hazánk árvízi veszélyeztetettsége - az ártér arányát tekintve (22,3%) Európában a legnagyobb (ehhez egyedül Hollandia helyzete hasonlítható). Ma az ország területének 97%-a ármentesített. A folyók árterülete 149 ártéri öblözetre tagozódik. Az ártéri öblözetek olyan, a természetes domborzat vagy mesterséges létesítményiek) által határolt területek, amelyeket az árvíz elönthet anélkül, hogy a kitört viz másik öblözetbe juthatna. Az ártéri öblözetek területi megoszlása a Duna és Tisza völgye között közelítően 1:3, világosan kiemelve az utóbbi árvízvédelmi jelentőségét. A mai árvízvédelmi rendszer kifejlődésének motivációi szinte a honfoglalástól nyomon követhetők. A Duna mentén az utóbbi tíz évszázad alatt a krónikák 75 jelentős árvizetjegyeztek fel. A Duna árvizére utaló legrégibb történelmi feljegyzés 1012-ből származik, amikor sok ember lett az árvíz áldozata. A középkorból ismert árvizek közül az 1267. és az 1268. évi elöntötte a Nyulak szigetén (Margit-sziget) lévő kolostort. A XIV—XVII. századból 17 pusztító árvízről tudunk. Janus Pannoniusnak egyik hosszabb verse a „De inundatione" az országot romboló árvízről szól. A középkor legnagyobb árvize 1501 augusztusában volt. Ekkor a Duna árvize szerzetesi rendházakat is elöntött, s ezek naplóiból tudjuk, hogy ez az árvízszint minden korábbit meghaladott. A kiterjedt ármentesítési munkákat elindító reformkor előtti XVIII. században 23 nagy árvizet jegyeztek fel. A pusztító árvizeknek rendszeresen emberáldozatai is voltak (Ihrig 1973).