Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Istvánovics V.-Somlyódy L.: Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata
528 Istvánovics V.-Somlyódy L. A Kiskunság növényzetében a mozaikosság nagyon feltűnő. A buckás területeket és homokhátságokat homoki gyepek és homoki erdők, cseijések (tölgyesek, nyáras-borókások, galagonya-cserjések) kiterjedt foltjai borítják, melyek között a mélyebb térszíneken nedves rétek, ártéri erdők és mocsarak, lefolyástalan lápterületek, a depressziókban szikes tavak és mocsarak, hozzájuk csatlakozó szikes puszták és legelők alakultak ki. A változatosságot a mezőgazdasági kultűrák (szántók, gyümölcsösök, szőlők, telepített erdők) is fokozzák. Az 1:1 500 000 méretarányú vegetációtérképen a terület növényzetét 4 folttípus jeleníti meg; egy homoki vagy szikes növényzet folt 1:25 000 méretarányú térképén 12— 18 folt különíthető el. (Kovács-Láng et al. 1998) Az ökológiai idő mértékegysége a szervezetek megkétszereződési vagy duplázódási ideje — ez a mikroorganizmusok esetében csupán néhány nap, a fáknál akár néhány száz év. Minél hosszabb a fő társulásalkotó fajok duplázódási ideje, annál hosszabb idő múlva válnak érzékelhetővé a vízgazdálkodási beavatkozások ökológiai következményei, miközben persze nincs szigorú arányosság a duplázódási idő és a hatás késleltetése között. A térskálákhoz hasonlóan nincs kitüntetett időskála sem (2. ábra). Az ökológus látja a hosszú távú történések pillanatnyi relevanciáját, de felismerését nem képes a rövid távú gondolkodás dominanciája által jellemezhető társadalomban tudatosítani. A kommunikációs probléma fő forrása a kvantifikálhatóság hiánya, ami viszont - legalább részben - azzal magyarázható, hogy a jelentős költséggel járó hosszú távú, nagyléptékű ökológiai vizsgálatok szinte teljesen hiányzanak. A hosszú távú megoldások rendszerint a közvetlen haszon csökkenésével és többletköltséggel járnak, ezért a végső döntések rendre mellőzik a „jövő generációkkal" való törődés nemes szándékát (fenntarthatóság!?). Ennek okai sokfélék. Amíg a víziökológus viszonylag kevés mintából bátran extrapolálhat a víztest jelentős hányadának viszonyaira, a változások pedig gyorsan peregnek a szeme előtt, a szárazföldi ökológus néhány mintát megvizsgálva a legföljebb mikroökológiai jelenségekre következtethet, és jószerivel csak a durva beavatkozások okozta változásokat képes elég gyorsan felismerni. Mindez a vízi és a szárazföldi közeg alapvető különbségéből, az ezekhez alkalmazkodott ökológiai rendszerek eltérő strukturáltságából és komplexitásából adódik. A zömében mikrojelenségek vizsgálatáigjutott szárazföldi ökológia számára hatalmas kihívás a gyakorlati problémák megoldásához szükséges ismeretek megszerzése, ami csak a kutatás tér-idő kereteinek jelentős kitágításával lehetséges. Ez különösen igaz a vízgazdálkodási problémák szempontjából, ahol az ökológiai következmények ritkán maradnak lokálisak. Ugyanakkor a jelenségek aligha „figyelhetők meg" úgy, hogy a jövő számára releváns időléptéken — több évtized vagy évszázad — előre tudjunk gondolkozni. A mérnök, mint a gyakorlat embere, csak a társadalmi konszenzussal összhangban cselekedhet. A számára fontos időskálák a 2. ábrán kiemelt tartományra zsugorodnak, ahol a felső határt nem az előrelátás, hanem a konstrukciók maximális élettartamajelöli ki. A „hagyományos" és a „modern" mérnök eltérő módon mozog ebben a tartományban. Az utóbbi a maga több szempontú hatásvizsgálataival, jövőbeli forgatókönyveinek kidolgozásával, rugalmas, szükség esetén visszafordítható tervezési elveivel, a szabályozásra vonatkozó döntések ökológiai funkciók által vezérelt mecha-