Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy L.-Hock B.: A vízminőség és szabályozása Magyarországon

514 Somlyódy L.—Hock В. pontra várható. Kérdés most már, hogy ez a három ország milyen jogi alapról kiindulva lesz hajlandó velünk tárgyalni a határvízi egyezmények újratárgyalása során. Őket az EU-direktívák végképp nem kötik, mi viszont (ha tagok leszünk) csak azok alapján tárgyalhatunk. A kérdés súlyát érzékelteti, hogy határvízfolyások sokéves középvízhozama 95%-ban (figyelmen kívül hagyva az országunkon „csak" átfolyó Dunát, Drávát és Tiszát) éppen abból a három országból származik, amelyekkel „szemben" az EU-előírásokat még feltehetően hosszú ideig nem tudjuk érvényesíteni. Hasonló, vagy talán még súlyosabb gond az osztott vízgyűjtőkre történő területi tervek elkészítése: a hazai hányadra kidolgozandó „izolált" tervek „használhatósága" a keretirányelv szellemében sok esetben ugyancsak megkérdőjelezhető. A keretirányelv készítésével szinte párhuzamosan folyik az úgynevezett Duna Konvenció („Konvenció a Duna védelmére és fenntartható használatára irányuló együttműködésről"; Szófia 1994) keretében a Duna menti államok vízminőségi észlelésekkel kapcsolatos tárgyalássorozata. Az eddigiek során megállapodás született a mintavételi helyekről és gyakoriságról, a komponensekről, az analitikai módszerekről és azok megkívánt pontosságáról. Folyamatban vannak a tárgyalások a vízminőségi adatok értékeléséről és a minősítésről. A megállapodások a részt vevő államok határvízi kapcsolataiban előbb-utóbb kötelező jellegűvé válnak. Az eddigi tárgyalások alapján megállapítható, hogy a Duna Konvenció keretében született és születendő megállapodások konkrétabbak a keretirányelveknél (ugyanakkor sokkal szűkebb területet fednek le). Nem vagyunk benne biztosak, hogy a konvenció előírásai teljesen szinkronban lesznek a keretirányelvvel. Különös gonddal kell ezért figyelnünk azon országok szakmai hozzáállását, amelyek geopolitikai helyzetük folytán már most is mindkét rendszerben érdekeltek (Németország és Ausztria). Pillanatnyilag a Duna Konvenció javaslatai és előírásai (kiegészítve azt a különböző EU-direktívákkal) megvalósíthatóbbnak tűnnek, mint a keretirányelvé. Magyarország számára rendkívül fontosak a határvízi kapcsolatok (Szlávik et al 1997). EU-csatlakozásunk igénye szükségessé teszi, hogy a vízminőségi határvízi egyezményeink a jövőben összhangba kerüljenek a vonatkozó nemzetköziekkel, amelyek közül a legfontosabbak a kővetkezők: Magatartási szabályzat a nemzetközi folyókat és tavakat érő vízminőségi haváriák esetén (EG В 1990); Egyezmény az országhatárokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelméről és használatáról (Helsinki 1992); Egyezmény az ipari balesetek országhatárokon túli hatásairól (Helsinki 1992); Konvenció a Duna védelmére és fenntartható használatára irányuló együttműködésről (Szófia 1994); Egyezmény a környezetre veszélyes tevékenységekből eredő kárra vonatkozó polgári jogi felelősségről (Európa Tanács 1993); EU Bizottsága vízügyi politikára vonatkozó keretirányelv-tervezete; Egyezmény az országhatárokon átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról (Espoo 1991). Az egyezményeket felvízi szomszédaink szinte kivétel nélkül ratifikálták. Gyakorlatba történő átültetésüket - határvízi egyezményekbe való beépítésüket - nagymértékben nehezíti (esetenként lehetetlenné teszi) az a körülmény, hogy a jóváhagyott szöveg lényegesen „puhább" az első változatánál és tele vannak kiskapukkal („célravezető, lehetséges stb"). Ezek nemkívánatos lehetőségeket adhatnak az egyezmények „kijátszására".