Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Simonffy Zoltán: A hazai vízigények és vízkészletek stratégiai szempontjai

450 Sitnonffy Zoltán A környezeti gondokat tehát a vízhasználathoz kapcsolódó készletcsökkenés, továbbá a vízáthelyezések és a szennyezések révén a hidrológiai és a geo-biokémiai körforgásba történő, különböző léptékű beavatkozások okozhatják. Természetesen felmerülhet az a kérdés, hogy valóban elhasználjuk-e a vizet? A válasz nem egyértelmű. A vízi erőmüvek, a hajózás, a rekreációs jellegű vízhasználatok nem járnak vízkivétellel. Ugyanakkor a lakossági, az ipari és a mezőgazdasági használatok nem oldhatók meg e nélkül. A vízkivételt igénylő fogyasztók jelentős része azonban ténylegesen nem, vagy csak igen kis arányban használja el a vizet. Ha a használt vizet megfelelő kezelés után ugyanoda vezetik vissza, ahonnan kivették, beavatkozás alig történik (pl. a paksi atomerőmű hütővízhasználata). Mennyiségi szempontból szintén ebbe a kategóriába tartoznak a lakossági és ipari célú felszíni és parti szűrésű vízhasználatok (pl. a szolnoki felszíni ivóvízkivétel a Tiszából). A tisztítás nem megfelelő színvonala azonban vízminőségi gondok forrása lehet. A felszín alatti vizek hasonló célú használatakor viszont a visszavezetés általában nem a vízkivétel utánpótlódási területén történik. A befogadó gyakran egy szomszédos folyó, de közismert a felső vízadó rétegbe történő szikkasztás is. A víz elhasználása ebben az esetben is csekély, azonban a visszavezetés az eredeti készlet áthelyezését jelenti, illetve fennáll a szennyezés veszélye is. Az „áthelyezés" gyakran jár hosszú távon nem megengedhető következményekkel (erre példa a Dunántúli-középheg\>ség káros karsztvízszint-süllyedése a bányászat következményeként, ugyanakkor a kiemelt víz nagy része megjelent a vízfolyásokban). A legnagyobb tényleges „vízelhasználó" a növényzet, a természetes transzspiráció és az ezt mesterségesen növelő öntözés révén. A víz részben beépül a biomasszába, részben pedig elpárolog. Ugyancsak a párolgás miatt jelentkeznek vízfogyasztóként a mesterséges tavak is (mesterséges tározók, jóléti és kavicsbányatavak). Globális értelemben az elpárolgó víz sem „vész el", hiszen valahol csapadék formájában visszahullik a földre, azonban ez a körforgás már a vízkészlet-gazdálkodás szokásos vizsgálati léptékénél nagyobb területeket fog át. Magyarország megújuló vízkészlete (a határokon befolyó vizek és a hazai csapadék) átlagos évben kb. 168 km

3, ebből a természetes párolgás 49,5 km

3-t fogyaszt el. A maradék 118,5 km

3-ből 1997-ben 6,2 km

3 mesterséges vízkivétel történt, és ennek csak mintegy 10%-át fogyasztottuk el ténylegesen, 80%-a a használat után ugyanoda került vissza, ahonnan a víz származott, 10%-át pedig más vízkészletekbe vezették. Az 5,6 km

3 visszajuttatott vízből mintegy 0,8 km

3-t tett ki a szennyezett lakossági és ipari szennyvíz, aminek kb. 40%-át tisztítják. A vízhasználatok látszólag kis arányai ellenére a készletek mennyiségi igénybevétele (a vízelhasználás és az áthelyezés), illetve a nem megfelelően tisztított, visszajuttatott szennyvizek az arra érzékeny területeken komoly környezeti problémákat jelenthetnek. A vízkészlet-gazdálkodás mindenkori célkitűzései a mennyiség, a minőség és a költségek rendszerén belüli, a társadalmi és a gazdasági fejlettségi szint által meghatározott prioritásokat tükrözik. Mi a fontosabb? Kiegyenlíteni a készletekben jelentkező különbségeket, vagy az igények alakításával alkalmazkodni hozzá? Pénzt költeni a használatból eredő vízminöségromlás megakadályozására vagy - amennyire lehet rábízni ezt a természetre? Bizonyos készleteket átmenetileg feladni? A hangsúly többször változott az elmúlt évtizedek során: a mennyiségi szemlélettől kezdve (a cél a minél nagyobb arányú hasznosítás, gyakorlatilag „bármilyen" vízigény kielégíthető, csak megfelelő műszaki megoldást kell találni), a környezeti problémák utólagos, általában