Vízügyi Közlemények, 1999 (81. évfolyam)
3. füzet - Papp Ferenc: Árvízvédelmi biztonság és kockázat
Vízügyi Közlemények, LXXXI. évfolyam 1999. évi 2. füzet ÁRVÍZVÉDELMI BIZTONSÁG ÉS KOCKÁZAT PAPP FERENC A biztonság és kockázat mindmáig meglehetősen szabadon, többnyire köznapi értelemben használt fogalmak. Nem sokkal szabatosabb ezeknek az árvízvédelemmel kapcsolatos alkalmazása sem. A műszakiak általában a védelmi rendszer biztonságával foglalkoznak, és a szabványban előírt paraméterek betartásán fáradoznak, míg a közgazdászok többnyire a védett területeken található gazdasági értéket igyekeznek felmérni, és azok árvízi veszélyeztetettségét próbálják számszerűsíteni. A kockázatelemzésen alapuló árvízvédelem-fejlesztés nemzetközi eredményei egyrészt még közel sem tekinthetők kiforrottaknak, másrészt több szempontból alkalmatlanok sajátos hazai igényeink kielégítésére. A téma iránti érdeklődést a közgazdasági szemlélet erősödése mellett az utóbbi időben növelte az árvízkatasztrófáktól való félelem világszerte tapasztalható erősödése. Ennek a jól ismert pszichikai tényezők mellett két sajátos, egyedi oka is van. Az egyik tényszerűen igazolt: a 90-es évek nagy árvizei ( Brahmaputra 1991, Mississippi 1993, Rajna 1993, 1995, Odera 1997, Jangce 1998-99 és Tisza 1998-99) sorra döntögették a korábbi vízállásrekordokat, a gátak szakadásával (kivétel a Tisza) pedig emberáldozatokat követeltek, és jelentős gazdasági károkat okoztak. A másik ok egy mesterségesen gerjesztett közhangulat, mely a jó szándékú, környezetüket féltő embereket a vízépítők és létesítményeik ellen fordította. Az utóbbi 10 évben nálunk is gyakran elhangzott, hogy az árvízmentesítés mérnöki szemlélete alapvetően hibás, helyette a természetvédelem „teret a folyónak" irányelvét kellene követni. A vízépítő mérnökök és természetvédők vitája néhány országban már értelmes kompromisszumok felé tart, nálunk — sajnálatos módon — még mindig újabb és újabb „lövészárkok" épülnek. Pedig a folyó és ember kapcsolatának történetében Magyarországon is jól felismerhető az a háromlépcsős folyamat, melyet a természetvédelemben passzív, preventív és aktív jelzőkkel illetnek. A passzív kapcsolat időszakában (a honfoglalástól a XVIII. sz. közepéig) az ártéren élö ember elviselte a folyó szeszélyeit, kisvizek idején utána ment, s menekült előle, ha áradt. A preventív kapcsolat akkor alakult ki, amikor elődeink már felkészültek a folyó vízállás-változásainak következményeire. Ez volt a helyi jelentőségű védekezések, a körgátak építésének időszaka, mely elsősorban lakott területek védelmét szolgálta, a XIX. sz. elején azonban már hosszabb szakaszokra, néhol egész folyóvölgyekre is kiterjedt. Kétségtelen tény, hogy az ilyen jellegű beavatkozások többnyire megnehezítették az árvizek levonulását, ezáltal a tetözési szintek emelkedését eredményezték, és esetenként a korábbiaknál is pusztítóbb árvizekhez vezettek. Az aktív kapcsolat kezdetét Magyarországon — világviszonylatban is az elsők között-az 1840. évi „A Duna és egyéb folyók szabályozásáról" szóló törvény jelentette. A kézirat érkezett: 1999. V. 14. Papp Ferenc oki. mérnök, a VIZ-1NTER Mérnökiroda Kft. (Budapest) ügyvezetője.
