Vízügyi Közlemények, 1999 (81. évfolyam)

2. füzet - Pannonhalmi Miklós: A Fertő-tó vízgazdálkodása

278 Pannonhalmi Miklós A Fertő-tó két nagyobb geológiai egységnek, az Alpoknak és már a Pannon-medence rendszerhez tartozó magyar Kisalföldnek a határán helyezkedik el. Észak-déli irányban 36 km hosszú, míg szélessége 6-12 km között változik. A tó terültéből a St. Germain-Trianoni békeszerződés alapján a tó négyötöde és a Tózug az Osztrák Köztársaság Burgenland tartományához, míg a tó egyötöde és a Hanság legnagyobb része a Magyar Köztársaság Győr—Moson-Sopron megyéjéhez tartozik. A tó kialakulásával kapcsolatban Hassinger (1918) ősi ŰM«a-ágnak véli, Prinz (1926) és Cholnoky (1937) pedig az uralkodó északi szelek deflációs tevékenységét tartják a tó keletkezése okának. A tó, mint összefüggő vízfelület a Tózug kavicslerakódásai következtében alakult ki. A jelenlegihez közeli tómeder kialakulására vonatkozóan elfogadhatjuk Károlyi ( 1955) véleményét, miszerint a Kisalföld medencéje az Alfölddel egyidőben a harmadkorban süllyedt le s e medencéhez tartozó ún. pontusi tábla különböző méretű süllyedésével keletkezett a Fertő-tó medencéje a Hansággal együtt. A tó első történeti megemlítése Gaius Plinius Secundustól (23—79 Kr.u.) származik. A „História Naturalis" című müvében említést tesz a Noricum Provinciát határoló tóról, név szerint a „Peiso"-ról. A tó elnevezéséről Hunfalvi (1876) a következőket íija: „Mind a Balatonra, mind a Fertőre a rómaiaknál a Pelso név divatozott. A folyónevek megmaradtak a rómaiak után, s átöröklődtek a magyarokra. A Pelso tónév megváltozik. A nagyobbikra talán már az avarok közt élt szlovénektől a Balaton (blato - sár) név ragad, s rajta marad a magyarok közt is, kik az ottani szlovéneket magokba olvasztották, a kisebbik tónak Fertő lesz a neve, mely magyar szó, ugyanazt jelenti, mint a Balaton". A tó egy időben a „titokzatos" jelzőt is viselte, mivel időnként kiszáradt és csak évek múltán telt meg újból vízzel. A tó vízszintjének nagyfokú ingadozását mutatta az is, hogy a korai századokból fennmaradt oklevelekben nagyon gyakran nem mind tó, hanem mint folyó szerepelt. A tó egyik kiszáradásáról gróf Széchenyi Béla 1876-ban említi, hogy pincemestere és komornyikja Boztól Nezsiderig száraz lábban kelt át a tavon. Ebben az időszakban vizsgálta meg a tófenék talaját a Magyaróvári Gazdasági Iskola két professzora. Hatalmas sólerakódásokat találtak és véleményük szerint 4 négyszögölnyi (14,4 m

2) területen 1 métermázsa sót lehetett volna összegyűjteni. Egy kirándulásukról a következően számolnak be: „A szél vastag felhőkben kavarta fel a szikes port a Fertő medencében, ami a szemre és a légzési szervekre annyira rossz hatással van, hogy az egész környéken, sőt a Lajta hegységen túl is féltek tőle". A tó ezen időszakban történt kiszáradását rögzítette a virágosmajori kápolna falfelirata is. A tó különös adottságai korán felkeltették a kutatók érdeklődését. A XIX. században a tó teljes, illetve részleges lecsapolása, talajának mezőgazdasági hasznosítása állt a kutatások középpontjában. A századunk 60-as éveiben már a vízszint, állandósítását vizsgálták a Dunából történő vízpótlással, amire több változatot dolgoztak ki (Károlyi 1960). Szerencsénkre ezen tervek közül semmi sem valósult meg, viszont a terveket készítő mérnökök és szakbizottságok munkáiban, jelentéseiben értékes adatokat találhatunk tó talajára, a földrétegek geológiai szerkezetére vonatkozóan, a vízminőségre, a tóban élő és a tó körüli élővilágra. A tó és környékének különleges természeti adottságainak védelme és továbbfejlesztése érdekében került sor a Fertő-táj kialakítására, melynek első, céltudatos fejlesztési koncepciója a nyugat-dunántúli üdülőterület regionális rendezési terve keretében alakult ki (VATI 1965).