Vízügyi Közlemények, 1999 (81. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

Könyvismertetés 193 DUNKA SÁNDOR: A HORTOBÁGY-MEDENCE RÉGI VIZEI ÉS A TÓGAZDÁLKODÁS Megjelent a Vízügyi Történeti Füzetek sorozat 14. köteteként, a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény kiadásában 1996-ban B/5 formátum, 95 oldal, 31 illusztráció. Az Alföld északkeleti részén, a Tisza-part dünéi és a Hajdúsági löszhát között, déli irányban szélesedő tükörsima vidék terül el. Nem tekinthető zárt tájegységnek, mert határai elmosódnak és beolvadnak a szomszédos területekbe. Nagyjából azt a területet tekintjük Hortobágynak, mely Tiszalöktöl Dévaványáig terjed, s melyet nyugaton a Tisza hordalékkúpja, keleten pedig a Nyírség és a Hajdúság határol. Jellegzetes alföldi táj, melyet az észak-déli irányba lomhán haladó Hortobágy folyó oszt ketté mindkét partján szikes legelöterületekkel. A Tiszától a Körösök felé alig észrevehetően, egyenletesen lejt, s az árvízmentesítések előtt a Tisza nagyvizei az egész völgyet elöntve hömpölyögtek a Berettyó Sárrétje felé. A. Nagyhortobágy teljes területe 140 ezer kh. A Hortobágy két partján elterülő területeket évezredekkel ezelőtt a keletről nyugat felé vándorló Tisza alakította. A korábban ligetes terület halakban bővelkedő vízfolyásai kedvelt szálláshelyei voltak a népvándorlás-kor népeinek, majd 1100 év óta a magyarságnak is. Honfoglaló őseink szívesen telepedtek meg a Hortobágy-medencében is, ahol még ligetes erdőkben és füves pusztában gazdag területéket és halban bővelkedő vizeket találtak. A halászat a magyarság egyik ősfoglalkozása volt, s a halászóhelyek elfoglalásának különösen nagy szerepe volt abban, hogy a hadakozáshoz, kalandozáshoz szokott honfoglaló őseink végleg megtelepedtek ezen a területen. Hortobágy, Máta, Ohat, Zám, Hort és Elep már a XIII. században lakott települések voltak, s bár a tatárjárás valamennyit elpusztította, mocsarak közé menekült életben maradt lakói településeikre visszatértek, s falvaikat újra felépítették. A XVI. század elején egymást érték a kis magyar falvak a Hortobágy folyó mentén. Víz, hal, jószág, nyár- és tölgyerdő elegendő volt ezen a tájon, s 12 nagyobb település volt a Hortobágy-medencében, melyek közül többnek egyháza is volt (Zám, Derzs, Papegyháza, Balmaz, Csécsfalva). 1594-ben aztán Gázi Giráj tatár kán teljesen elpusztította ezeket a településeket, melynek lakosait rabságba hurcolták, s csak keveseknek sikerült Debrecenbe vagy más távoli településekre menekülniük. A magyarság török hódoltság alatti tragédiáját ennek a területnek a sorsa bizonyítja leginkább. A XVII. századra a Hortobágyot pusztává változtatták a háborúk. Az elpusztult terület erdeit a török kiverése után nagyrészt kiirtották, s a valóban pusztává vált medence jelentős részét Debrecen városa szerezte meg. Annak ellenére, hogy a Tiszát part menti dünéi elválasztották a Hortobágy-medencétől, vízviszonyait mégis döntően a Tisza vízjárása határozta meg, mivel a Tiszadob és Polgár közötti szakaszon kiömlő nagyvizek a Hortobágy völgyében vonultak le. Ilyenkor sokszor elöntés alá került a Hortobágy teljes ártere, s az elöntések több hónapig is eltartottak. A Tisza nagyvizei sokszor frissítették fel a puszta növényvilágát,