Vízügyi Közlemények, 1998 (80. évfolyam)

1. füzet - Illés L.-Juhászné Virág M.-Konecsny K.: A Lónyay-főcsatorna vízgyűjtőjének vízháztartása

A Lónyay-főcsatorna vízgyűjtőjének vízháztartása 105 - jellegében a környezeti hatásvizsgálatok felépítésének is megfelel azzal, hogy a vízgazdálkodási tevékenységek összességét környezeti hatótényezőknek a felszíni és felszín alatti vízháztartás elemeinek viselkedését részben környezeti hatásoknak tekinti; — a területi tervezéshez igazodó regionális vizgazdálkodási tervezés egyik alapanyagának tekinthető, mivel bemutatja a felszíni és felszín alatti vízkészletek jelenlegi állapotát, az állapotváltozások főbb sajátosságait. A regionális vízgazdálkodási tervezés teljes körű meglapozásához más irányú hidrológiai vizsgálatokat is el kell végezni, (pl.: árvízhidrológiai vizsgálatok, hidrológiai hosszszelvények előállítása, vízállás tartóssági vizsgálatok, rövid idejű nagy csapadékok elemzése stb.). A vízkészletek állapotértékelésének helyét a regionális vízgazdálkodási tervezés folyamatában külön tanulmány elemzi (ATIVÍZIG-VITUKI1994), a munka egyes jellemző konkrét feladatait az 1. ábra foglalja össze ( VITUKI 1996). 2. A Lónyay-föcsatorna vízgyűjtő általános jellemzése A Tiszántúl északi részének vízgazdálkodásában jelentős szerep jut az Ukrajnából érkező Tiszának és a Romániában eredő Túrnak, Szamosnak és Krasznának (2. ábra). Az átlagos vízjárású évben 9,5 milliárd m

3 összvízmennyiséget szállító folyók vízkészleteinek kihasználtsága alacsony. Ehhez képest elenyésző - mégis fontos a térség számára — a nyírségi vizeket levezető Lónyay-föcsatorna vízszállítása, amely kizárólag belföldi területről, közepes évben 80 millió m

3 vizet vezet le. Ez a vízmennyiség figyelembe véve a felszín alatti vízkészleteket és a 13 millió m

3 tározási kapacitást is — különösen aszályos időszakokban — csak szűkösen tudja kielégíteni a térség elsősorban mezőgazdasági célú vízigényeit. A vízgyűjtő felszínének arculata sok vonásában hasonlít a Duna—Tisza közi hátságra, de emellett számos egyéni vonása is van. A terület keleti és déli részét vastag futóhomok-takaró borítja. Itt van az egész Alföld legmagasabb kiemelkedése, a Hoportyó (186 m). Innen a terep észak felé fokozatosan lejt egészen a Lónyay-főcsatornáig, ahol 95—100 m —es szintek dominálnak. Tehát a vízgyűjtő legmagasabb és legalacsonyabb pontjai közötti különbség 90 m, a terepesés viszonyokra a 0,2% és 3,8% közötti értékek a jellemzőek. A felszín alakításában jelentős szerepe volt a viharos északi szeleknek, a megőrzésben pedig a fásításnak, ezen belül az akác térhódításának, melynek állományszerü telepítése az 1870-es évekre tehető (Borsy 1961/ A térség mai folyóhálózatának fő vonásai a pleisztocén legvégén alakultak ki, amikor a hordalékkúp nyírségi részének további épülése megszűnt, a negyedkor végi folyóvölgyek elvesztették élő vizüket és holt medrekké váltak. A múlt század közepéig a Nyírség nagyobb része lefolyástalan volt, amit a sajátos geológiai felépítés, a domborzati viszonyok és a viszonylag kevés csapadék együttesen idéztek elő. Ez csak felszíni lefolyástalanságot jelentett, ugyanis a felszínre hulló csapadék egy része leszivárogva, mint áramló felszín alatti víz elhagyta a térséget.