Vízügyi Közlemények, 1997 (79. évfolyam)
4. füzet - Goda L.-Vasvári V.: A Felső-Rába vízjárásának statisztikai jellemzése
A Felső-Rába vízjárásának statisztikai jellemzése 531 4.2. A különböző tartósságú vízhozamok hossz menti alakulása A tartóssági számítások eredményeit használtuk fel annak ábrázolásához, hogy a különböző tartóssággal (meghaladási valószínűséggel) rendelkezésre álló vízhozamok hogyan alakulnak a vízfolyások hossza mentén. A nyilvántartási szelvényekre ezeket az értékeket közvetlenül meg tudtuk határozni. A hat jellemző tárgyidőszakra a 70, 80, 90 és 95% tartósságú értékekhez tartozó vízhozamokat számoltuk ki (II. táblázat) és az ún. vízkészlet-hossz-szelvényben ábrázoltuk. A kiválasztott tartósságértékekhez vízhozamok alapján meghatároztuk azok q p % = QpvJA fajlagos, 1 km 2-re vetített értékeit. Ezek felhasználásával becsültük az adott tartósságú hozamokat azokra a mellékvizekre, amelyekre adat nem állt rendelkezésünkre. Gyakorlatilag tehát hasonlóképpen jártunk el, mint a középvizek esetén. Míg azonban egy mellékág betorkollásánál az összefolyás alatti középvíz szükségszerűen a két ág közepes hozamának az összege, addig a tartóssági eredmények összevetésénél legfeljebb azt feltételezhetjük, hogy a kisvízi időszakokban a szomszédos vízgyűjtőkön a hasonló időjárási körülmények hasonló vízjárási helyzetet teremtenek. Ezért itt elsősorban csak a nagyobb ellentmondások kiszűrésére törekedtünk. A természetes vízkészlet és a vízgyűjtőterület nagysága között feltételezett linearitást megkíséreltük igazolni is a számítási eredmények alapján: a mérőállomások évi 90%-os tartósságú vízhozamait kétszeres logaritmikus hálózatban ábrázoltuk a vízgyűjtő függvényében (8. ábra). A felrakott pontok ugyan erősen szóródnak, azonban ha az ábrára felrajzoljuk a konstans fajlagos lefolyási értékeknek megfelelő egyeneseket, akkor jól látható, hogy az állomások a lefolyási viszonyokat alapvetően befolyásoló földrajzi, magassági elhelyezkedés szerint rendeződnek közös sávba. (Természetesen nem az állomás, hanem a vízgyűjtő átlagos elhelyezkedése a lényeges.) A 8. ábrára felraktuk néhány vízfolyásszakaszra a szomszédos állomások közötti vízhozam-növekményeket is, a vízgyűjtő növekmények függvényében. 4.3. A vízhiányos időszakok részletesebb statisztikai jellemzése A tűrési idők, illetve a hozzá tartozó vízhozamok jellemzéséhez az idősor minden egyes évére (illetve annak vizsgált tárgyidőszakára) el kell végezni a tartóssági feldolgozást. Az évente rendelkezésre álló tartóssági görbéről meghatározható tetszőleges tűrési időhöz tartozó vízhozam. így a feldolgozott évek számának megfelelő hosszúságú mintát kapunk. Gyakorisági feldolgozással meghatározzuk ennek empirikus eloszlásfüggvényét. Ezt bármely tűrési időhöz számíthatjuk, melynek eredményeképpen görbesereget kapunk, amit tartóssági felületnek nevezünk. A Rába és mellékvizeinek áttekintő jellemzésére az éves tárgyidőszakot és a 2,4, 6 és 8 hetes tűrési időket használjuk fel. A Feldbach állomásra eredményül kapott empirikus eloszlásfüggvényeket a 9. ábra mutatja. A 9. ábra alapján például 20% annak a kockázata, hogy az éven belül összesen 14 olyan nap lesz, amikor a vízhozam nem haladja meg a 1,75 m 3 s~'-ot.
