Vízügyi Közlemények, 1997 (79. évfolyam)
3. füzet - Szlávik L.-Buzás Zs.-Illés L.-Tarnóy A.: A Tisza-völgyi nemzetközi vízgazdálkodási együttműködés
284 Szlávik L.-Buzás Zs.—Illés L.—Tarnóy A. Az egyes éveken belül a vízjárás az adott év időjárási viszonyaitól függően jelentősen eltérhet, de összességében jellegzetes éven belüli alakulást mutat. Ennek megfelelően a legnagyobb vízszállítást március-április hónapokban találjuk (az évi összeg 13-18%-a), míg a legkisebb lefolyás (3^%) az őszi hónapokra jellemző. A vízgyűjtő domborzati és csapadékviszonyainak megfelelően a lefolyás kialakításában résztvevő legaktívabb részvízgyűjtök a medence peremein, illetve az Erdélyi-középhegység nyugati lejtőin helyezkednek el. A folyó és a vízgyűjtő kapcsolata elsősorban a Felső-Tisza szakaszán tekinthető szorosnak, ahol 20-30 km-ként ömlenek a Tiszába a vele közel azonos nagyságú.mellékfolyók (Visó, Iza, Tarac, Talabor, Nagyág, Borsa, Túr). Az Erdélyi-medence északi részének vizeit összegyűjtő Szamos a torkolattól számított közel 200 km-en már csak tranzit feladatot lát el. Közelebbi a Tisza kapcsolata a Keleti-Beszkidek vizeivel (Tapoly, Ondava, Labore, Ung, Latorca) a csak 60 km hosszú Bodrogon keresztül. A jobb parti Sajó és Hernád aktív területei ismét távolabbra esnek a folyótól. A teljesen magyar területen lévő Eger, Zagyva, Tarna folyók vízszállítása eltörpül a hasonló vízgyűjtő területű hegységi folyók mellett. A csapadékellátottság szempontjából kedvező adottságú Erdélyi-szigethegység lejtőiről eredő Körösök vízgyűjtője a második helyen áll a mellékfolyók között. A legyezöszerüen szétterülő mellékfolyók (Fehér-, Fekete-, Sebes-Körös, Berettyó) vizét a HármasKörös szállítja mintegy 100 km hosszon a Tiszába. A Maros az Erdélyi-medence déli részének vizeit (Kis- és Nagy-Küküllö, Aranyos) összegyűjtve, mintegy 400 km futás után éri el a Tiszát. A folyók vízjárásának jellege az átlagos értékek mellett csak a szélsőséges vízjárási helyzetek ismeretében határozható meg. A vízzel való gazdálkodás és a vizek kárainak elhárítása szempontjából e szélsőséges vízjárási helyzetek ismerete még fontosabb is, mint az átlagos jellemzőké. A kisvizek alakulása a leürülési folyamat szerint megy végbe. A Tiszán a tavaszi árvizek általában már május elején levonulnak, így a nyári hónapokra csak a csapadékból és a felszín alatti hozzáfolyásból származó vizek maradnak. A nyári hónapokban a mederben lefolyó vízhozam döntő része származik a talaj- és rétegvizekből. A kisvizek jelentősége abban van, hogy ezek az időszakok határozzák meg a hasznosítás legkedvezőtlenebb feltételeit. A vízhiányok mérséklését csak a takarékos vízhasználat, a használt vizek újrahasznosítása és a legnagyobb területi vízellátottsági aránytalanságokat részben kiegyenlítő, de a készletek nagyságára befolyást nem gyakorló vízátvezetö rendszerek kiépítése tudja megoldani. Ezért van különösen nagy jelentősége a Tiszán és mellékfolyóin megépített -nem kevés vitát kiváltott- vízlépcsőknek, melyek nélkül a Tiszántúl vízigényeinek a kielégítése, a nyáron gyakran csak egészen minimális vízszállítású Körösök élővilágának és folyó-jellegének fenntartása lehetetlen lenne. A nagyvizek valamikor az egész tiszai táj arculatát meghatározták. A Széchenyi István által kezdeményezett 7?sza-szabályozás óta az ember már nem kényszerül a természetes magaslatokra visszahúzódni, megteremtődött a biztonságos és rendszeres földművelés feltétele.
