Vízügyi Közlemények, 1995 (77. évfolyam)

2. füzet - Pálfai Imre: A Duna-Tisza közi hátság vízgazdálkodási problémái és megoldásuk lehetséges útjai

160 Pálfai Imre A mezőgazdasági területek és a kertek öntözése iránti konkrét igényt - az átalakulóban lévő gazdasági és tulajdonviszonyok, az általános tőkeszegénység és az előre pontosan nem látható öntözési költség miatt - ma aligha lehetne megbízhatóan fölmérni. Sajátos helyi gond, hogy az öntözés - a nagy fajlagos energiafölhasználásból eredő magas vízszolgáltatási díj miatt - várhatóan igen költséges lesz, s így kérdéses, hoz-e annyi jövedelmet, amiből a pótlólagos tőkebefektetés megtérül. Ezért a Duna-Tisza közi hátságon az öntözésnek csak fokozatos, lassú és viszonylag szűkebb termelési kört, elsősorban a zöldség- és gyümölcstermesztést érintő térhódítására lehet számítani. A szóbanlévő vízellátási koncepció azt tételezi föl, hogy a hátságon 20-25 év alatt mintegy 400 km

2-nyi területen vezetik be az öntözéses gazdálkodást. Az öntözés távlati éves vízigénye kereken 100 millió m

3-re tehető. Az erdőterületek és a közterületek öntözése, valamint az ipar, a vízminőségjavítás és a tűzoltás együttes vízigénye a mezőgazdasági területek öntözési igényének mintegy 10%-ára becsülhető. A talajvíz feltöltése, vagyis a talajvízfelszín általános fölemelése szivárogtató csatornák és medencék útján, elvileg ideális megoldás lenne a vízhiányos helyzet javítására, de erre hazai gyakorlati tapasztalatok nincsenek. E módszert külföldön is csak kísérleti jelleggel alkalmazzák. Számos hidrológiai és hidraulikai kérdés tisztázatlan, a műszaki megoldások kiforratlanok. A módszemek a Duna-Tisza közi hátságon történő alkalmazásáról, amit Nemere (1994) is javasol, a megindítandó hazai kísérletek eredményei, s gazdasági megfontolások alapján lehet majd dönteni. Elképzelések szerint a hátságon végső soron évente kb. 160 millió m3 külső vízforrásból származó vízfölhasználására lehet számítani, s ez - a helyi vízkészletekkel való ésszerűbb gazdálkodással együtt - reméIlletőleg helyreállítaná a megbomlott vízháztartási egyensúlyt. A folyók vizének tényleges fölhasználása mellett a víz figyelemre méltó pozitív változást eredményezné a táj arculatában. Növelné annak ökológiai és esztétikai értékét, fokozná az idegenforgalmi vonzerőt. A nagyobb vízszállító csatornák - megfelelően kialakítva - a vízi sportok, sőt a vízi közlekedés számára is lehetőséget nyújthatnak. A Duna-Tisza-közi hátság A- és В vízellátási változata mellett egy azoktól eltérő jellegű megoldást is tartalmaz a távlati vízellátási koncepció (ATIVÍZIG 1992, HalászTelkes 1992), melynek lényege, hogy a Duna partiszűrésű vízkészletére alapozva egy olyan nyomócsöves vízellátó rendszert kellene létrehozni, amely a nagyobb hátsági települések ivóvízigények jelentős részét fedezné, s így - évi mintegy 22 millió m

3-rel - csökkenteni lehetne a rétegvíz-készlet kitermelését. Végeredményben a Duna-Tisza közén egy olyan többcélú vízgazdálkodási rendszeregyüttes létrehozásáról van szó, mely a mellett, hogy megőrzi az itt kialakult élet eleven természetes rendjét, újabb lehetőségeket is kínál az életminőség javítására. A többélúság javítja a rendszerek hatékonyságát és több költségviselő bevonására ad alkalmat. Etre nagy szükség lesz, mert az előzetes számítások szerint (ATTVÍZIG 1992, 1994, TREBAG 1993) a beruházási és főleg az üzemeltetési költségek jóval magasabbak lesznek mint az Alföld más részein.