Vízügyi Közlemények, 1994 (76. évfolyam)
4. füzet - Kuti I.: A vízszennyezési bírság alkalmazásának francia gyakorlata
A vízszennyezési díj alkalmazásának francia gyakorlata 399 3.3. A díjtételek A francia gyakorlatban egyértelműen a díj jlnanszírozó funkciója domborodik ki. Már a törvényben is a következőket találhatjuk: „Az igazgatóságok által beszedendő szennyezési díjak teljes összegét azoknak a kiadásoknak a függvényében kell megállapítani, amelyek a gazdasági- és társadalmi fejlesztési terv orientációinak megfelelően összeállított többéves beavatkozási program (programme pluriannuel d' intervention) megvalósításához szükségesek." Mindez a díjkulcs szintjének a rögzítésében konkretizálódik. Franciaországban 1946 óta folyik nemzetgazdasági szintű, középtávú tervezési tevékenység. Jelenleg az 1989-1992-es időszakra szóló 10. terv van érvényben, s folynak a 11. terv előkészítő munkálatai. A „medencék" kimunkálták 6. középtávú programjukat, amelyek a nemzetgazdasági tervben és a 2000-ig szóló nemzeti környezetvédelmi tervben (Chabasson - They s 1990) foglaltakat is figyelembe vették. Igen fontos kérdés, hogy ki határozza meg a díjkulcsot. Az 1964-es vízügyi törvény 14-1 cikkelyének 1975-ös végrehajtási utasításaként kiadott kormányrendelet szerint a vízszennyezési díj díjtétcicit a vízügyi igazgatóságok határozzák meg, azonban azt jóvá kell hagynia a felügyelő hatóságnak is. A vízügyi igazgatóságok különböző dokumentumaiban gyakran olvashatók olyan kitételek, amelyekből világosan kiderül, hogy az igazgatóságok célkitűzéseikhez igyekeznek igazítani a díjtételeket, azaz azok emelésére törekszenek. Ezt a törekvést természetesen behatárolja az, hogy az igazgatóságban és a vízügyi bizottságokban helyet kapnak a szennyezők és a kormányzat képviselői is. A díjkulcs megállapításában a vízügyi igazgatóságok önállósága nem teljes, azt a felügyelő minisztériumnak is jóvá kell hagynia. A kormány és a parlament is rendelkezik bizonyos ellenőrző jogkörrel. Ezek a szervek több okból is korlátozhatják a díjtételek emelkedését (pl. az infláció elleni harc jegyében), így a vízügyi igazgatóságok tervei nem mindig valósulhattak meg az eredeti elképzelések szerint, díjtételeiket (bevételeiket) nem igazíthatták kizárólag azokhoz a kiadásokhoz, amelyeket középtávú programjaikban elterveztek. Gyakran előfordul, hogy épp a célkitűzéseket kell az engedélyezett díjkulcs révén lehetővé váló bevételekhez igazítani. A II. táblázatban bemutatjuk az egyes vízügyi igazgatóságoknak a IV. középtávú program időszakára (1982-86) előiiányzott és megvalósult kifizetéseit (Galley 1988). Láthatjuk, hogy az igazgatóságok realizált kiadásai az ereded terveknek csupán 74%-ára rúgnak. Ennek az a magyarázata, hogy a kormány ebben az időszakban igen erőteljes harcot folytatott a gazdasági visszaesés és különösen az infláció ellen, s ezért korlátozta az igazgatóságok bevételi forrásául szolgáló vízszennyezési díjak díjtételeinek emelkedését. Az igazgatóságok V. programja (1987-91) a korábbiaktól eltérő feltételek között született, ugyanis egy öt évre szóló pénzügyi egyezmény jött létre a környezetügyi minisztérium, a költségvetési minisztérium és a vízügyi igazgatóságok között. Ennek értelmében a vízszennyezési díjakból származó bevételek reálértékben évi 2%-kal emelkedhetnek. Ez az egyeMnény meghatározó jelenségű az igazgatóságok tevékenységének környezeti hatékonysága szempontjából (Galley 1988).