Vízügyi Közlemények, 1993 (75. évfolyam)

3. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

316 Fehér A. és Nagy L. pl. 2 m-rel vastagabb (vagyis a feltárás 7,0 m terepszint alatti mélységben érvéget), a biztonsági tényező a legnagyobb vízszint mellett n = 0,93-ra csökken és a cikkben adott vízterhelés (mintegy 4,5 m-es vízoszlop) mellett is csak n = 1,37. Tehát a gátszakadás környezetéről ismert volt, hogy ott a biztonsági tényező nem éri el az előírt értékét. Egy gátszakadás helyen a talaj rétegződést a gátszakadás után rekonstruálni nagyon nehéz, hiszen azokat a talajrétegeket mossa el az átáramló víz, melyek a szakadás helyén voltak. Az eddigi gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az épen maradt részekről is sok információ gyűjthető megfelelő módszerességgel. Különösen fontos az okok pontos kivizsgálása (miért éppen ott és akkor volt a tönkremenetel) olyan esetben, amikor vizet tartó földműveket és azok állékonyságát vizsgáló kutatásokat hosszabb távon befolyásoló kérdésekről van szó. Rendszerint a károsodás okainak vizsgálatánál vannak lielyi adottságok, és vannak a károsodást közvetlenül kiváltó tényezők. Véleményünk szerint a cikk szerzője az első részre viszonylag jó választ ad, a közvetlen kiváltó tényezők dimenzióit (idő és tér) azonban elhanyagolni látszik. Abban megegyezik véleményünk a cikk írójával, hogy a lejátszódott folyamat hidraulikus talajtörés volt. Azonban a hidraulikus talajtörést kiváltó okként felsorolt állítások több kérdésre nem adnak választ. Ha egy talajréteg hidraulikus töréssel szembeni ellenállását a legegyszerűbb sémával vizsgáljuk, akkor a rétegre alulról ható víznyomás nagyságát mérjük össze a rétegre ható geosztatikus terhekkel. Viszonyítási szint rendszerint a réteg alsó határa. Numerikus megoldásnál a talaj nedves sűrűségét és az abból származó leterhelést vesszük figyelembe az ellenállás oldalon és a meghatározott piezometrikus nyomást a terhelésnél. Ha a talaj telített, számolhatunk a felhajtóerővel csökkentett telített sűrűséggel az ellenállás oldalon, de akkor csökkenteni kell a piezometrikus nyomást is. Mindkét módszernél tehát az aktuális nedves sűrűség a mértékadó. A cikk szerint a mentett oldali lábnál a víz oldali 4,5 m-es terheléssel tart egyesúlyt 3,5 m földréteg, mely átlagos sűrűségének 1,3 10

3 kg m

_

3-nak kellett lennie, hogy kijöjjön az a zárójeles egyenlet (45 kN m~

2 = 3,5 m • 13 kN m~

3), mely a határegyensúly bemutatására szolgál. Nagyon feszes az egyenlet, ugyanis már valamivel nagyobb sűrűség esetén megdől a határegyensúlyi állapotra vonatkozó állítás. Az 1,3 10

3 kg m~

3 igen alacsony sűrűség. Különösen akkor tűnik alacsonynak, ha ez nedves sűrűség és tudjuk, hogy a telítettség valószínűleg közelíthetett az egyhez, hiszen árhullám volt, a Duna növekvő vízszintje miatt a gát alatti szivárgások megindultak. Kérésünkre a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpont sekély mélységű izotópos mélyszondás sűrűség és nedvesség mérést végzett a mentett oldali lábtól 1 méterre a szakadás melletti épen maradt szelvényben. Mérési eredményeik (2. ábra) egy nagyon száraz időjárási periódus után mért nedves sűrűségeket, valamint a számított száraz sűrűséget és telítettséget mutatják. Az izotópos mérés időpontjában a Duna vízszintje is a kisvízi érték közelében volt. Az izotópos mérések eredményei arra hívják fel a figyelmet, hogy valóban rendkívül alacsony sűrűségű a szakadás környezetében feltárt talaj, de korántsem annyi, mint a cikkbeni érték. lit szeretnénk megjegyezni, hogy Szepessy (1985) felhívta a figyelmet a gát alatti vízvezető homokréteg tömörségének jelentőségére, és vizsgálatának szükségességére a hidraulikus talajtörés kivédése érdekében.