Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: Az 1940-42. évi katasztrofális belvízjárás emlékezete (Szászhelyi Pál és Papp Ferenc hozzászólásával)

260 Hozzászólás DR. PAPP FERENC hozzászólása Méltó dolog megemlékezni az 1940-42. évi katasztrofális belvizekről, már csak azért is, mert így az ifjabb mérnök- és agrármérnök generáció bepillantást nyerhet a Tiszavölgy félévszázaddal korábbi vízviszonyaiba, annak műszaki és társadalmi hatásaiba. Időszerűségét indokolja az is, hogy mind kevesebben vannak azok, akik még megélték és részt vettek a károk csökkentésében, s akik által élményszerűbb a katasztrófa felidézése. Magam is kárvallott voltam s a korábbi aszályos évek után megdöbbentett az összefüggő nagy vizek látványa és annak káros kihatása. Ültetvények (szőlők, gyümölcsösök), fasorok (főleg akácosok) pusztultak ki a tartós vízborítás hatására, tanyák dőltek össze és tűntek el, tíz- és százezrek váltak otthontalanná. Megváltozott a táj, az embereket pedig megzavarta, hogy mialatt a legnagyobbnak vélt természeti katasztrófa, az aszálykárok csökkentésére az öntözés fejlesztésével készült az ország kiterjedt és kivédhetetlen vízkárok jelentkeztek Érthető a lakosság zavara, hiszen a Tiszavölgy népe - a korábbi vízszabályozás és ármentesítés kedvező hatása következtében - ilyen belvízkárt még nem látott, nem élt meg. Erősödött ugyanakkor a parasztság élni akarása és megpróbált úrrá lenni a víz okozta viszontagságok fölött. Az állami vízügyi munkák mellett fokozódott a társulatok szerepe és az érdekeltek öntevékenysége. Egyszerű eszközökkel vezették a vizeket az értékesebb szántókról a legelőkre, gátoltak, telkesítették s ezzel mérsékelték a károkat. Olyan természeti katasztrófa volt ez, kedvezőtlen hatásai nem felejthetők, tanulságosak az utókor számára. Voltak azonban reménykeltő, hitetadó, a mai korra adaptálható és megszívlelendő mozzanatok is, amelyek megérdemlik a ma politikusai és ágazat vezetői figyelmét. 1. A magyar mezőgazdaság és vízgazdálkodás reménytkeltő korszaka Az 1935-44-es évtizedben, a nagy aszály- és belvízkatasztrófa ellenére (vagy ennek hatására?), lenyűgöző volt a gazdatársadalom és vízimérnökök gyakorlati együttműködése a vízi károk megszüntetésében, az ország gazdasági felemelkedése érdekében. Mintha testet öltött volna Széchenyi azon gondolata, hogy a vízszabályozás nagy munkája után a vizek hasznosítását vegyük kézbe. Mintha most érett volna meg rá a politikai, a gazdasági és a finanszírozási feltétel. Talán a természet bölcs figyelmeztetése volt a két ellentétes hatású természeti katasztrófa, hogy az ország érdemben foglalkozzon a mezőgazdasági termelés növelésével és biztonságosságának megteremtésével. Ehhez jó példák voltak Nyugat-Európa országaiban, amelyeket fejlesztési szakemberek tanulmányoztak. Az aszályos évek kétségbevonhatatlanul sürgették a közismert Öntözési Törvény (1937. évi XX. tc.) megalkotását. A törvény a tiszántúli öntözőrendszerekkel (Tiszalöki-vízlépcső, az örvényi és lúdvári sziv. telepek) és 120 millió m

3 síkvidéki tározóval (Tiszavasvári) országosan mintegy 1700 km

2 öntözés egyidejű vízellátását biztosította. Az öntözésfejlesztés területi elhelyezkedését szemlélteti a korabeli helyszínrajz (1. ábra). Dr. Papp Ferenc oki. mérnök, a Vízügyi Tervezd Vállalat (VIZITERV, Budapest) nyugalmazott vezérigazgatója.