Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: Az 1940-42. évi katasztrofális belvízjárás emlékezete (Szászhelyi Pál és Papp Ferenc hozzászólásával)

Az 1940-42. évi katasztrofális belvízjárás emlékezete 247 5. ábra. A Belliczey-major (Békés m.) bejáró útja, 1942 Fig. 5. The accessroad to the Belliczey estate (Békés Country), 1942 Bild 5. Zufahrtsweg des Gehöftes Belliczey (Komitat Békés) im Jahre 1942 Fig. 5. Le chemin d 'accés de la ferme de Belliczey en 1952 (Département Békés) Az Alföld peremén a dombvidékről lefutó külvizek és az átszakadt (vagy átvágott) felfogó csatornákból kiömlő, a határainkon túlról is érkező vizek tetézték a gondokat. A belvízlevezető főcsatornák - és műtárgyaik - szűk keresztmetszete és elhanyagolt állapota is rengeteg tennivalót igényelt, különösen 1940-ben és 1942-ben; amikor a rendkívüli hideg és a hófúvások következtében a csatornák fenekét vastag jégpáncél borította. Az Algyői-főcsatornából 1940. márciusában robbantással távolították el a 0,8-1,2 m vastag jeget. A Nyírségben sajátos problémát okozott, hogy a fölemelkedő talajvíz hatására a gyenge állékonyságú csátornamedrek „összefolytak". A védelmi munkálatok feszített tempójára jellemző, hogy a három év alatt - 25 millió m

3 föld megmozgatásával - 11 000 km új csatornát építettek, a belvízi szivattyútelepek teljesítményét - több új telep létrehozásával - 70 m

3/s-mal fokozták, s további kb. 100 m

3/s-os teljesítménynövelést értek el az üzembe állított hordozható szivattyúkkal. A kormány a megrongálódótt közutak és vasutak helyreállításáról és a belvízkárosultak megsegítéséről sürgősen intézkedett (vetőmagjuttatás, adótörlés, segély a lakóházak újjáépítésére stb.). Kállay Miklós miniszterelnök 1942 márciusában, nem sokkal kinevezése után, személyesen járta be a belvízzel legjobban veszélyeztetett térségeket. Dél-alföldi útján kijelentette: „Olyan intézkedésekre van szükség, hogy a mai állapotok meg ne ismétlődjenek" (DM 1942). Az ár- és belvízvédelmi tapasztalatok nyomán átértékelték az állam kötelezettség-vállaló szerepét. Már 1940-ben világossá vált, hogy „a vízkárok okozta terméskiesés nem kizáróan az érdekelt birtokos egyéni vesztesége, hanem az ország közgazdaságáé", tehát a vízrendezés nemcsak magánérdeket, de közérdeket is szolgál, s ebből kifolyólag egységes irányítást igényel (Trümmer 1941). Nem véletlen, hogy ekkor újult erővel merült föl a vízrendező társulatok államosításának gondolata.