Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

1. füzet - Fejér László-Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (I. rész)

24 Fejér L. és Koltay J. meg. Ipari vízhasználatra 1889-ig mindössze 3 társulat alakult (Kolossváry 1905), ezek érdekeltségei is csaknem kivétel nélkül malmok működtetésére szorítkoztak. A társulattípusok érdekeltségi területviszonyainak összehasonlításából még szembeötlőbb a vízmentesítési (tehát árvédelmi, mederrendezési, lecsapolási, belvízrendezési ... stb.) céllal megalakult társulatok és az öntözési társulatok közötti nagyságrendi különbség. A századfordulón az előbbiek több mint 38 000 km

2-t képviseltek, míg az öntözési társulatok ennek 0,43%-át, azaz 163 km

2-t tekinthették érdekeltségi területüknek (Ihrig et al. 1973). 4. A vízitársulatok szervezetének és feladatának alakulása az 1948-as államosításig Az első világháborút követő területi veszteségek az ország addigi egységes vízrajzi képét megbontották. Vízgazdálkodás szempontjából ez azt jelentette, hogy az ország vízkészletének 96%-a már a határokon kívülről érkezik, a társulatok vonatkozásában pedig, hogy a korábbi 79 vízrendező társulatból 31, a 128 vízhasználati társulatból pedig csak 48 maradt az újonnan megállapított országhatárok között. Tudnunk kell, hogy az árvédekezés a történelmi Magyarországon működő társulati láncolat esetében sem volt katasztrófamentes, de az új helyzetben - főleg az Alföld vidéke nagymértékben ki volt szolgáltatva az utódállamok vízügyeket komolyan vevő, vagy éppen elhanyagoló magatartásának. Ebből a szempontból legrosszabb helyzetbe a Körösök vidéke került, de másutt is a társulatok anyagi erejét magymértékben vette igénybe a meglevő védelmi berendezések továbbfejlesztése. Az első világháborút követő gazdasági válság a nagyobb befektetést igénylő, lassabban megtérülő, de a nemzet jövője szempontjából nagy jelentőségű vízimunkálatok elvégzésére nem adott módot. A helyzet a gyors megtérüléssel kecsegtető, de a távolabbi jövővel nem mindig számotvető (így nem egy esetben a későbbiek során kifejezetten káros) befektetéseknek kedvezett. A vízitársulatok fejlődését, a kibontakozás lehetőségét, az 1923. XL. tc. megjelenése segítette, amely az ármentesített területek termőképességének fenntartására és továbbfejlesztésére a Tisza és a Duna-völgyi érdekeltségeket a közös Tisza-Dunavölgyi Társulatba tömörítette. A törvény kötelezte az ármentesítő társulatokat, hogy az érdekeltségi területükön található belvizeket levezessék, sőt: a miniszter feladatukká tehette az árterükön kívül eső olyan magasabb fekvésű területek belvizének levezetését is, amelyekről a vizek gazdaságosan csak a társulati ártéren keresztül távolíthatók el. A törvény hatására országszerte ismét fellendült a belvíz-levezető csatornák építése. A háború után végzett lecsapolási munkálatok közül a legjelentősebb a Pest megyei Duna-völgyi mocsarak vizének levezetése volt. A régóta várt vízrendezés azonban jól mutatta a társulatokat általában sújtó gondokat. A munkát a Pestvármegyei Dunavölgy Lecsapoló és Öntöző Társulat még 1912-ben kezdte meg, de a világháború három éve alatt megállt az építkezés. Már úgy látszott, minden befektetett kölcsön veszendőbe megy, mikor a társulat miniszteri biztos kiküldését kérte. A nagy erővel újrakezdett munkát a forradalmak és a szerb megszállás további négy évre megszakították. Végül 1922-ben a törvényhozás 26,5 millió korona kölcsönt adott a vízrendezés befejezésére. A rohamos infláció következtében a pénz elértéktelenedett, s e törvény nem