Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

1. füzet - Fejér László-Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (I. rész)

Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: a vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene 19 6 folyamosztály mérnöki hivatalai végezték. Az ármentesítések költségeit változatlanul az érdekeltek által fenntartott társulatok viselték. A tervezett és végrehajtott szabályozások költségei a hazai tőkelehetőségekhez képest hatalmasak voltak, s a földbirtokosok jelzálogterheit oly mértékben megnövelték, hogy azokat zömmel csak a nagybirtokok tudták a tönkremenés veszélye nélkül elviselni. A költségek szétosztása, a megfelelő arányok kialakítása, s a vízi munkák végrehajtásához szükséges hitel mindig is állandó gondot jelentett a társulatoknak. Az 1807. évi XVII. törvény értelmében az érdekeltségbe nemegyszer akaratuk ellenére kényszerített birtokosok sokszor kemény küzdelmet folytattak a tervbe vett munkák elodázásáért, s mert nem volt rá pénzük, pazarlásnak tartották a munkák végrehajtását. Bár helyesen állapította meg egy külföldi szakértő (

Overmars 1874), hogy nem a töltések, zsilipek, csatornák építése pazarlás, hanem az a terméktöbblet-kiesés, amely ezek hiányában jelentkezik - a működő tőke hiánya gúzsba kötötte a társulatok kezét. Az önkényuralom idején rendeletekkel kormányzott vízitársulatok önállóságukat szinte teljesen elvesztve, csaknem állami hivatalokként működtek. A kiegyezést követően a korábbi kötöttségek reakciójaként az 1871. XXIX. tc. a társulatok önrendelkezési jogát megerősítette, de ugyanakkor a törvényhozási ellenőrzést is kikötötte. A társulatok kötelesek voltak megépíteni szándékozott műveik tervét a minisztériummal engedélyeztetni, s az ártéri járulékot a törvény olyan tehernek nyilvánította, amely az országos törvényhatósági és községi adóhátralékok kivételével minden más követelést megelőz. A törvény, az addig szerzett tapasztalatok alapján, először foglalkozott a társulatok szervezeti felépítésével, működésének rendjével. A 22. § szabályozta a végrehajtandó munkák költségeinek kölcsönök útján történő megszerzését. A társulatok gyakori pénzügyi zavaraira gondolva a törvényben helyt kapott a kormánybiztosság (később a miniszteri biztosok) intézménye is. A miniszter által a társulati autonómiát időlegesen felfüggesztve kinevezett kormánybiztos, az igazgatása alá helyezett társulati közegek által az érdekeltek költségén végeztette el a szükséges vízimunkákat. A tiszai társulatok jelentős eredményeket értek el (ármentesített területeik 1850-1970 között csaknem megháromszorozódtak), de a változó méretekkel épített védőgátak nem adtak kellő biztonságot, s a gyakori gátszakadások nem ösztönözték az érdekelteket további társulatok alakítására. Л Duna völgyében mindössze öt társulat (a Sárvízi Nádor-csatorna Társulat, Kógyár-berket Szabályozó Társulat, Kaposvizet levezető Társulat, Zalavíz lecsapoló Társulat, Fekete-Pécsi és F.gerszegi vízlecsapoló Társulat) tevékenykedett, de ezek is még a 40-es évek előtt alakultak. A Duna-völgyi társulati mozgalom viszonylagos késői fellendülésének persze az is oka volt, hogy itt már korábban is folytak - főleg megyei költségen - töltésépítések, tehát az árvízveszély is kisebb volt, mint a Tisza vidékén, s a veszélyeztetett terület csak mintegy harmada volt a Tisza árterületének. Az 1860-as évek aszályos időszaka, a gyakori vízhiány, csakúgy mint az 1870-es évtized árvizekkel terhelt korszaka „tapinthatóvá" tette az ármentesítésekkel párhuzamosan - gyakran annak egyenes következményeként jelentkező belvízgondoknak, a hazai vízügyek nem egységes kezelésének, s a még mindig meglevő szabályozatlanságának ellentmondásait.