Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

1. füzet - Fejér László-Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (I. rész)

Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: a vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene 11 Történettudományunk zömében azonos képet fest a háborúk utáni ország állapotáról. F.gyes vidékek elnéptelenedtek - bár korántsem akkora mértékben, ahogy az a köztudatba beivódott, - más területek elmocsarasodtak a vizek gyakori kiöntései miatt (itt is meg kell jegyezni, hogy bizonyos esetekben ennek az emberi beavatkozás is okozója volt, mint pl. a várak vidékének vfzárasztása, évszázados malomgátak fenntartása, a fokok karbantartásának elmulasztása ... stb.), s mindezek mellett folytatódott az Alföld pusztásodási folyamata. A Rákóczi-szabadságharccal lezáruló, több mint két évszázados - csaknem megállás nélküli - háborús időszakot követően a XVIII. század nehézségekkel teli, de mégis békés viszonyai a mezőgazdaság fejlődését segítették elö. A háborús időszak alatt a mezőgazdasági termelés szerkezete felemás képet mutatott. Egyfelől nagyobb biztonságot jelentett (ahol erre egyébként a természeti feltételek is adottak voltak), ha a kisebb jelentőségű gabonatermesztés mellett lábasjószágot (szarvasmarhát) tartottak, másfelől ez - a tenyésztők közvetlen fogyasztását leszámítva - évszázadokon át az ország egyik fő kiviteli cikkét jelentette. Az sem volt mellékes szempont, hogy az állatállomány a háborús viszonyok között könnyebben volt menekíthető, mint a helyhez kötött növényi kultúrák. A képhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a háborús viszonyok a gabona konjunktúráját növelték, hiszen a végvárak legénységét és a harcoló hadseregeket élelmezni is kellett. Ez a fokozott kereslet azonban csak a végvárak ellátó vidékeit érintette, távolabbról a terményfelesleget a közlekedési és szállítási viszonyok elégtelensége miatt csak igen drágán lehetett volna célbajuttatni. így aztán nem is csodálkozhatunk, hogy szinte vármegyényi területeken a földbirtokoknak alig volt értéke. A XVIII. század társadalmi-gazdasági, műszaki és államszervezeti viszonyai csak lassan fejlődtek abba az irányba, amely az ország újjáépítéséhez reális gazdasági alapot nyújthatott. A vizek szabályozását - a királyi kamara számára - elsősorban a víziutak kiépítése jelentette. A Temes-Bega-csatorna és a század végén megépült Ferenccsatorna mellett felvetődött a Duna-Tisza-csatorna eszméje is, amely aztán évszázadokon át elő-előtűnt a különböző gazdaságfejlesztő programok részeként. A századvég országon kívüli háborúi - különösen a napoleoni háborúk - által keltett gabonakonjunktúra nemcsak a termőterületek kiszélesítésének (így az ármentesítések, lecsapolások gondolata népszerűsödésének), hanem a víziutak fejlesztésének is kedvezett. Azt is látni kell azonban, hogy a konjunktúra elodázta a nyugat-eurőpai értelemben már akkor is elavultnak tekinthető feudális termelési viszonyok reformját. Nem véletlen hát, hogy a konjunktúra elmúltával a XIX. század első felében egyre élesebben vetődött fel a reformok kérdése. „Hazánkban a' teherszállításnak szörnyű drágasága, magát a' tehernek az árát csaknem felülhaladván, a'kereskedőket a' jószágnak vételétől egészen elijeszti: 's azért is mi tulajdon fáradságunknak gyümölcsét se'helyben el nem adhatjuk, se 'pedigmásuva az eladás'piaczára nem vitethetjük. így nem kapva érettök pénzt, kénytelenítettünk azokat magunk elföcsérleni! Mennyire meghűl ez által szorgalmatosságunk..." Vedres István szavai (Beszédes 1839) érzékeltetik azt a történelmi helyzetet, amelyből egyedüli kiútként a hazai folyók hajózhatóságának (szabályozásának) biztosítása és az időszakosan, vagy állandóan vízzel borított területek ármentesítése és lecsapolása kínálkozott.