Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)
3-4. füzet - Szesztay Károly: Az éghajlatváltozás vízgazdálkodási és hidrológiai vonatkozásai
256 Szeszt ay Károly szerepet tölt be. Ennek megfelelően alacsony (20% körüli) a térszíni növényborítás mértéke és ugyancsak meglehetősen alacsony (40% körüli) a növényi potenciális párologtatásnak a potenciális talajpárolgáshoz viszonyított aránya. Növényélettani szempontból ez azt jelenti, hogy a gyökérzet a köztes területekre hulló csapadékot is felvéve elsődlegesen oldalirányban fejlődik, a növényi test szerkezete és vízszállító rendszere pedig a lehető nagy vízfelhalmozás és a lehető kis párologtatás szempontjai szerint alakul ki. Ezek a vízháztartás dinamikai elméletből nyert és tapasztalati adatokkal is ellenőrzött számértékek és meggondolások (Eagleson 1978,1982) teszik tárgyszerűvé azt a felismerést, illetve feltevést, hogy a növényállományok még az ilyen szélsőségesen arid viszonyok között is a vízhiányból származó stressz hatások kiküszöbölésére, illetve minimumon tartására törekszenek, vagyis mindvégig a potenciális transzspirációnak megfelelő szinten tudnak párologtatni. A térszín és a talaj természetes vízellátottságának növekedésével az egyensúlyi növényborítottság (M 0) viszonylag lassan, az egyensúlyi vízfelhasználási tényező (К т) pedig viszonylag gyorsan emelkedik (4. ábra) és mire a természetes vízellátottság eléri az£ = 1 értéket (vagyis a talajpárolgás csak az átlagosnál tartósabb szárazságok idején csökken a potenciális érték alá) a növényállomány szerkezete és fajtabeli összetétele már úgy alakul át, hogy a transzspiráció és a talajpárolgás potenciális értéke azonossá válik (4. ábra „B 2" ordináta). Szembetűnő, hogy a növényborítottsági hányad ebben a helyzetben is meglehetősen alacsony (0,35-0,40 körüli), vagyis a vízhiányból származó stressz hatások kiküszöbölésére (minimumon tartására) ilyenkor is jelentős oldalirányú vízpótlásra van szükség. Az M 0 és a k v o mutatók növekedési üteme közötti különbség növényélettani és növényzetfejlődési vonatkozásban azt jelenti, hogy az összes növényi vízfelhasználás (és az ezzel közelítően arányos biomassza és magtermés) növelésében a fajlagos érték növelésével jelzett „minőségi" fejlődésnek jelentősebb a szerepe, mint az ugyanazon növényállomány terjeszkedésével elérhető „mennyiségi" növekedésnek. A temészetes vízellátottság mértékének az E = 1 értéken túli növekedésével a térszín teljes párolgása gyors ütemben tovább növekszik: A növényzettel borított térszíni hányadon a k v o érték jelentős emelkedésével (4. ábra „B 2 - D" szakaszon), a köztes területek talaj felszíne esetében ped'g a vízhiányos időszakok számának és mértékének csökkenésével (3. ábra). A térszíni párolgás növekedése természetesen csak a térszín sugárzási és hőháztartási mérlegének fokozatos átrendeződésével (az albedo érték csökkenésével, valamint a kisugárzás és a turbulens hőátadás csökkenésével) valósulhat meg. Ennek az átrendeződésnek azonban a hőháztartás egészébe beágyazott termodinamikai korlátai vannak, amelyen túl a párolgás energetikai fedezete tovább már nem növelhető. így következik be a 4. és az 5. ábrán D-vel jelölt fordulópont, amelynél mind a vízháztartás dinamikája, mind a növényállomány ökológiai optimum keresés új szakaszba lép. A vízháztartási mérlegben a természetes vízellátottság mértékének a D ponton túli növekedése már teljes egészében a felszíni és a felszín alatti vízlefolyást táplálja, míg a növényállomány új „fejlődési stratégia" kialakítására kényszerül: Minthogy a D pontban elért 1,2 körüli k v 0 értéknél nagyobb vízfogyasztású növényféleségek az energetikai korlát miatt nem fejlődhetnek ki, a biomassza (és a magtermés) csak az előző fejlődési szakasz végére kialakult növényféleségek területi kiterjesztésével (az M 0 érték növelésével) fokozható. A növényzettel borított térszíni hányadnak a korábbiaknál jóval gyorsabb ütemű növekedését viszont
