Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)

3-4. füzet - Szesztay Károly: Az éghajlatváltozás vízgazdálkodási és hidrológiai vonatkozásai

Az éghajlatváltozás vízgazdálkodási és hidrológiai vonatkozásai 251 ábra, „3" jelű blokk). Л helyi éghajlat vonatkozásaiban ezek a térszíni egységek folyamatos kölcsönhatásban vannak a sugárzási mérleg és a csapadékképződés regionális és globális folyamataival („2" jelű blokk). Ugyanakkor a talajtani, valamint geohidrológiai tényezők ráépülnek a jóval lassúbb időléptékű kéregtömb tektonikai, geológiai és kőzettani folyamatokra („1" jelű blokk). A tájökológiai és vízháztartási egységek belső szerkezetét tekintve az éghajlati és talajtani adottságok meglehetősen egyértelműen és érzékenyen meghatározzák a növényzeti viszonyok alakulását. Ez viszont gyökérzetével és elhaló szerves anyagaival folyamatosan „gyártja" és alakítja a talajtakarót; lombozatával, sztomáta nyílásaival, nedvkeringésével és alom rétegével pedig szabályozza a térszíni vízháztartást és a helyi éghajlatot. így alakulnak ki a térszín természetes tájökológiai és vízháztartási egységei, amelyeknek legaktívabb és legsérülékenyebb tényezője a növényállomány. A tájökológiai egységek vízháztartási folyamatainak eredője a térszín természetes (éghajlati) víztöbblete, illetve vízhiánya. Ez szabályozza a felszíni és felszín alatti vízrendszerek utánpótlódását, illetve megcsapolását és ugyanakkor a szárazföldi vízkörforgási ciklus által tágabb vízföldrajzi egységekbe kapcsolja össze a szomszédos tájökológiai egységeket (2. ábra „4" jelű blokk). A 2. ábrán vázolt folyamatok (Szesztay 1980) hidrológiai és vízgazdálkodási szempontból azt hangsúlyozzák, hogy az éghajlat változások, vagy a vízgyűjtőterületeken végzett emberi tevékenységek által a felszíni és felszín alatti vízkészletekben okozott hatásokat csak a térszín hármas tagozódású tájökológiai és vízháztartási egységeiben lejátszódó kölcsönhatások megismerésével és számszerűsítésével lehet szilárd és átfogó elméleti alapokra helyezni (Refsgaard-Alleg-Vuglinsky 1989). Ez pedig azt jelenti, hogy a vízgazdálkodás legfontosabb alaptudományát - a műszaki hidrológiát - számszerűségére és rendszerelméleti megalapozottságra törekvő irányzatát megtartva, a következő évek során a geofizikai, geokémiai és ökológiai társtudományokkal szorosan összekapcsolódó Föld-tudományi szakterületté kell fokozatosan bővíteni, illetve átalakítani (Klemes 1985, Eagleson 1990). 2.1. Vízháztartási egyensúly és ökológiai optimum keresés A térszíni folyamatok egyensúlya szempontjából a 2. ábra szerinti modell vázlat azt jelenti, hogy adott domborzati és környezeti viszonyok között a talaj, a növényzet és a vízföldrajzi helyzet egyaránt az éghajlat következményének, „termékének" tekinthető. A tájökológiai és vízháztartási folyamatok, valamint az ezeket módosító emberi tevékenységek hatásának vizsgálata során természetesen felmerül a kérdés: Mennyi idő és milyen feltételek (ingadozási határok) között alakul ki a térszín természetes tájökológiai, illetve vízháztartási egyensúlya? Milyen éghajlati adatok és tájökológiai ismeretek szükségesek az egyensúlyi állapot előzetes meghatározásához vagy utólagos értékeléséhez? A növényzetet, talajt, vízháztartást és az éghajlatot módosító természeti tényezők és emberi tevékenységek hatása milyen mértékben és időbeli késleltetéssel húzódik végig a tájökológiai és vízháztartási kölcsönhatások láncolatán? Ezeknek és más hasonló kérdéseknek a megválaszolásához az éghajlat, a talaj és a növényzet közötti kölcsönhatásokat követítő vízháztartási folyamatokat Eagleson (1978 és 1982) a növényállományok életteréhez igazodó, de azt folytonosan és hatékonyan alakító hosszabb távlatú fejlődési folyamatának részeként vizsgálta.