Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)

3-4. füzet - Kozák Miklós: Széchenyi és Vásárhelyi, mint a második magyar honfoglalás vezéregyéniségei

228 Kozák Miklós Az utolsó évtizedekben kiépített tiszántúli vízellátó rendszer nélkül nyáron a Tiszántúlon és a Körösökben nem lenne víz. A csatornák évente 2 milliárd m

3 Tisza-vizet szállítanak e térségbe, mely nélkül félországnyi területen bénulna meg az élet. A Körösökben a Tisza vize áramlik kisvizek idején. Ezek a művek ma sokkal több feladatot teljesítenek, mint amire tervezték őket. Pl. Debrecen város a Keleti-főcsatornából kapja ivóvizét. Eredetileg erről szó sem volt. Gyakran mondják: „...ezt és azt is lehetett volna másként csinálni", vagy „ezt a részt előbb, sokkal részletesebben kellett volna kimunkálni". Ezekben lehet és van is igazság. Erre én most csak a Tisza szabályozásból veszek egyetlen példát. A Tisza szabályozási tervében - többek között - óriási jelentősége volt a begátolás következtében előálló vízszintemelkedés kiszámításának. Ezt akkor képtelenség volt pontosan számítani, csak igen durván lehetett becsülni (még ma, a számítógépek korában sem könnyű). Ezért talán várni kellett volna a Tisza szabályozásával a mai napig? A választ Önökre bízom. Ha valaki csak utólag lesz okosabb, ez nem nagy érdem. A Tisza-völgy ármentesítése a világ számos országában olyan folyószabályozási „etalon" lett, melyet eddig külföldi tudósok ezrei tekintettek és csodáltak meg. Ez alapozta meg a magyar vízimérnökök világra kiterjedő megbecsülését (ez az utóbbi években hazánkra sajnos nem érvényes). Széchenyit és Vásárhelyit vízgazdálkodási tevékenységükért tehát „Madách nyomán" csak hódolat illeti és nem primitív bírálat. Nagy divat napjainkban hangoztatni a „természet érintetlenségét". Széchenyi erről ezt mondta: „A folyók... sem berendezni, sem egybekötni magukat nem fogják. Ahhoz kéz, sok kéz kell, de a legnagyobb összhangban, a valódi tudomány által vezérelve". Széchenyi, Vásárhelyi és utódai ezt tették. Széchenyi és Vásárhelyi féle Tisza-szabályozási terve, olyan durva beavatkozás volt a természet rendjébe, melyet csak főbb elveiben lehetett előre kimunkálni. Mégis, a több mint egy évszázados tapasztalat egyértelműen igazolta e két lángelme zsenialitását, prognosztikus előrelátásuk időtállóságát. Csak egy pillantás a tiszai vízrendszer szabályozás előtti térképére, majd a trianoni határokra és kérdezhetjük: hol élne ma a magyarság, és miből, ha nem épült volna ki Széchenyi és Vásárhelyi világviszonylatban is jelentős - honfoglalás jellegű - árvízvédelmi rendszere? Talán az afrikai maláriát terjesztő őskori mocsarainkkal kopogtatnánk a művelt és fejlett vízgazdálkodású Európa kapuján és kérnénk bebocsátásunkat? Széchenyi és Vásárhelyi küzdelmes, dicsőséges és tragikus sorsú életútja sok mindenre kötelez bennünket. Szomorú, hogy a legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar vízimérnököt saját korukban nem becsülték meg kellően. Kegyetlen pontossággal teljesedett be Chateaubriand mondása, miszerint „Az emberek hálátlanok, de az emberiség hálás". Sajnos csak haláluk után. Nyomatékosan azt is hangsúlyozni kell, hogy nem elég Széchenyi és Vásárhelyi méltatása, de minden korban meg kell védeni emlékeik tisztaságát a popularistákkal szemben. Széchenyi örökértékűségének titkai a következők: - prognosztikus előrelátáson alapuló, nemzetteremtő elgondolásai; - elszántság, kitartás, fáradhatatlanság, tettrekészség a végrehajtásban; - európai és nemcsak határokon belüli gondolkodásmód; - tudta, hogy tartós sikert csak az ország legjobb szakembereivel lehet elérni (és nem a hangadó popularistákkal).