Vízügyi Közlemények, 1990 (72. évfolyam)

2. füzet - Somlyódy L.-Hock B.-Gorzó Gy.: Felszíni vizek minőségének értékelése: Javaslat a korszerűsítésre

Felszíni vizek minőségének értékelése: javaslat a korszerűsítésre 133 tettség) is hasonló megítélés alá kerül. A problémát súlyosbítja, hogy a kékalgavírágzások a nyári fürdőszezonban detektálhatok. A különböző N-kötő kékalgák spóráinak csírázási és a fonalak növekedési hőoptimuma 18-23 °C között van, ezért csak nyáron jelentkezhetnek tömegesen. Időnként kissé toxikus törzseik, szemre is látványos, felúszó, vagy a parti sávban rothadó tömegeik a vízhasználatot (fürdés, ivóvízkivétel) veszélyeztetik. A hazai tavak, tározók nagy része már kékalgával fertőzött. Ezek objektív megítélése a jelenlegi minősitési rendszerrel szinte lehetetlen. A jelenleg érvényben levő szabvány alkalmazásával a hazai tavak legalapvetőbb, legjellemzőbb vízminőségi problémáját, a kékalgásodást „söpörjük a szőnyeg alá". Az érvényes ágazati szabványok és műszaki irányelvek alapján nem minden esetben határozható meg objektíven a vízminőség. E megállapítás legjobban nagy folyóinknál (Duna, Tisza) észlelhető. Ezek vízminősége, az integrált követelményrendszer szerint az elmúlt 6 évben I., illetve II. osztályú volt. Ugyanezen idő alatt a közegészségügy (Duna, Tisza), illetve az utóbbi években a KÖVÍZIG-ek (Duna, Tisza) higiénés bakteriológiai méréseit is figyelembe véve mindkét folyó teljes hazai szakasza szinte állandóan fekálindikátor baktériumokkal szennyezett és esetenként, vagy állandóan Salmonellával fertőzött. Az integrált követelményrendszer szerinti minőség (I—II. osztály) a vízhasználatot nem korlátozza, a közegészségügy által megállapított minőség (III—IV. osztály) már korlátozó hatású. A döntéshozók számára ez a kettősség jelenleg feloldhatatlan. A kettősség problémája csak olyan szakmailag átgondolt, egységes rendszer létrehozásával oldható fel, amely sokkal jobban figyelembe veszi a vízfolyások egyedi sajátosságait is. A Duna esetében erre már vannak törekvések. Az eredetileg szennyezéscentrikus és a humán vízhasználatot előtérbe helyező ágazati szabványok és műszaki irányelvek bár tartalmaznak ökológiai jellegű követelményeket (biológiai stabilitás), alkalmatlanok a természetvédelmi területek vizeinek és a speciális vízminőségű és vízhasználatú felszíni vizek vízminőségének megítélésére. Az alföldi és tiszántúli szikes tavak (dél-alföldi természetvédelmi területek, Kiskunsági Nemzeti Park, Hortobágyi Nemzeti Park), valamint a dunántúli sós tavak (Sárszentágota) és mocsarak (Dinnyési Fertő) vízminőségének, valamint a vízminőség és -menynyiség összefüggésének kérdései tisztázatlanok. Az érvényes szabványok és irányelvek alkalmazása ezeken a területeken katasztrofális eredményekhez vezethet, illetve vezetett (kiédesedés, benádasodás, eredeti sókedvelő élővilág eltűnése stb.). Megismerésük, megmentésük sajátosan magyar feladat, hiszen Európában szinte csak nálunk találhatók. A speciális vízminőségű és vízhasználatú Hévízi-tó szabvány szerinti minősége a melegvíz-hozam csökkenésével inkább javult, mint romlott, ugyanakkor a tó ugyanezen ok miatt kritikus helyzetbe került. A meleg vízzel érkező szulfid csökkenése ugyanis kevesebb redukált kénvegyületet és a nagy szaprobitási-indexű kénoxidáló kemolitotróf baktériumok (Beggiatoa, Thiotrix spp.) számának csökkenését eredményezte, aminek következtében a tó gyógyhatása is „beszűkült". Az eredeti, lényegében „rosszabb" vízminőség visszaállítása érdekében a dunántúli karszton a vízhasználatot korlátozni kellett. A néhány speciális probléma nemcsak a szakembereket, hanem a döntéshozókat is nehéz helyzetbe hozhatja, hiszen sokszor az érvényben levő minősítés szerinti „rosszabb" kategória visszaállítása a cél. A szélsőséges példáktól (természetvédelmi területek, gyógyvizek stb.) eltekintve is megállapítható, hogy az általános vízminőségi tulajdonságokra felépített mérési és minősí-