Vízügyi Közlemények, 1986 (68. évfolyam)

1. füzet - Dóka Klára: A karlsruhei térképek vízrajzi tanulságai

A karlsruhei térképek vízrajzi tanulságai 65 világháború folyamán - Karlsruhe bombázásakor - megsemmisültek. 1977-ben Balla György hívta fel a figyelmet egy sor újonnan előkerült levéltári térképre (Balla 1977). Az anyag fotózását már Glaser Lajos megkezdte, majd a későbbi kutatások során e munka folytatódott. A mikrofilmekből, síkfilmekböl a Magyar Országos Levéltárban összesen 115 tételt őriznek, tehát az anyag 1/4 része Magyarországon is hozzáférhető. Karlsruhei tanulmányutam alkalmával e gyűjteményt 48 új tétellel, főleg áttekintő térképekkel, sikerült gyarapítani. Az egyes rajzok készítői nem különösebben ismertek a hazai kartográfiai irodalomban. A legkorábbi magyar vonatkozású dokumentumokat Dániel Specklin, strassburgi várépítő mester készítette, az 1660-as évekből Martin Stier császári főmérnököt, Lucas Georg Ssicha mérnököt, Nicolo Angielinit, de Jamaignet, a 17. század végéről pedig Tobias Hasslingent, az olasz Morando Viscontit, a francia Beaulaincourt érdemes megemlíteni. Az olasz és francia mérnökök térképei azonban nem találhatók meg teljes egészében Karlsruhéban (például Marsiglinek összesen 2 rajzot tulajdonítanak). A 16-17. században a magyarországi kartográfia fejlődését a török megszállás visszavetette. 1528-ban adták ki az első fontosabb hazai térképet: Lázár diák munkáját, amely az országot a Ptolemaiosz-féle vetületet alapul véve ábrázolja. Kiindulópontjának megfelelően tájolása északkeleti, az óramutató járásával ellenkezőleg 45-50%-kal tér el az északi iránytól. Kiadója és másolói azonban ezt nem vették észre. Lázár diák munkáját északi tájolásúnak vették, és így torz alkotásokat rajzoltak. Nagy hatással volt a 16-17. századi külföldi munkákra Lazius Farkas 1556-ban készült Magyarország-térképe. Lazius a császár orvosa, udvari történésze és kartográfusa volt. Helyesen tájolt térképébe Lázár diák alapján rajzolta be az egyes helységeket és folyókat, így munkája még elődjénél is jobban torzít. 1689-ben jelent meg Hevenesi Gábor Parvus Atlas Hungáriáé című müve, amely 3 évvel Buda felszabadítása után készült. 40 táblát foglal magában az ország egyes területeiről, jelöli a folyókat, fontosabb utakat. Munkájában 2605 helynevet sorol fel, ami az ország első ilyen áttekintése. A térképlapok északi tájolásúak, azonban így is sok a hiba. Az ábrázolás helyenként sematikus, és nem megbízhatóak a távolságmérések sem (Fodor 1952). A sikeres háborúknak a 16-17. században is alapvető feltétele volt a pontos helyismeret. A hadvezérek ezért hadmérnököket alkalmaztak, akik a csapatokat rendszeresen elkísérték, és a szükséges térképeket, tervrajzokat elkészítették számukra. A békés időszakban rajzolt darabok igen részletesek, míg hadjáratok alkalmával a mérnökök csak a legfontosabb adatokat rögzítették. Összességében azonban e katonai térképek kidolgozásuk színvonala, pontosság tekintetében felülmúlták a korabeli polgári térképészet alkotásait. A térképek készülhettek egyes stratégiailag érdekes pontokról, a várakról és környékükről, de ábrázolhattak nagyobb országrészeket is. Utóbbiak elsősorban a várak egymástól való távolságát, az utakat és a megállapított határvonalakat rögzítették. A Magyarországon dolgozó mérnökök a tájolást szélrózsával vagy egyéb módon jelölték. A nagyobb áttekintő lapok északi tájolásúak, míg a kisebb területek ábrázolásánál olyan tájolást alkalmaztak, ami az áttekinthetőségnek legjobban megfelelt. A hegyek jelölése satírozással, kis dombocskák rajzával történt, ami Magyarországon még a 18. század végén is elterjedt gyakorlat volt. Helyenként ábrázolták a növénytakarót, a művelési ágakat is. A távolságot az óránként megtett út hosszával állapították meg. Ez azt eredményezte, hogy a folyóvölgyek irányában, vagy a sík, könnyen járható területeken a bejárt távolságok nagyobbak voltak, mint a hegyes vagy mocsaras vidéken. Fokbeosztás a térképeken még nem található, és azok készítői a háromszögelést sem ismerték.