Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)
3. füzet - Pálfai Imre: A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései
A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései 373 esetén — egyetlen paraméter, az ún. talajkötöttségi mutató függvényében leolvasható. Kisebb területeknél növelő szorzókat kell alkalmazni. Egy másik VIZITERV-i házi segédlet a korábbi tanulmánytervek és az Országos Vízgazdálkodási Keretterv adatai alapján, a vízügyi igazgatósági szakemberek véleményének a felhasználásával készült (1971-ben), s az ország mind a 83 belvízrendszerére megadja a szükséges fajlagos kiépítés mértékét. A fajlagos vízhozam meghatározására az 1960-as és az 1970-es években különböző vízháztartási módszerek is születtek (például a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóságnál és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen). Ezek lehetőséget adnak a vízgyűjtőterület talajviszonyainak, talajvízhelyzetének és a művelési módok hatásának részletes számításba vételére, alkalmazásuk azonban nagyobb térségek esetében csak akkor lehet eredményes, ha valamilyen módon összekapcsoljuk a vízgyűjtőterület kiterjedését, esetleg további más jellemzőit (alak, esés) kifejező paraméterekkel. Említést kell tennünk a VITUKI-ban kidolgozott korszerű, szimulációs modellekről is (EXPRE és DRAINAGE modell), amelyek jelentős előrelépést jelentenek a korábbi módszerekhez képest. A modellek működtetéséhez igen sokfajta és nagy tömegű adatra van szükség. Ezek előteremtésének és a számítások elvégzésének költségei jelenleg még nincsenek arányban a pontosság remélhető növekedésével. A jövő útja kétségtelenül az ilyen, vagy az ezekhez hasonló szimulációs modelleké, gyakorlati alkalmazásukig azonban még sok kérdést kell tisztázni. A kísérleti vízgyűjtőterületeken (a Kondorosvölgyin és a Mirhó-Gyolcsi XII. öblözetében) mért lefolyási adatok statisztikai feldolgozásával fejlesztettek ki egy méretezési módszert a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. A fajlagos lefolyás különböző előfordulási gyakoriságú értékeit a vízgyűjtőterületre jellemző egyetlen paraméter, a talaj 5 órás kapilláris vízemelése függvényében ábrázolták, s az így kapott pontokat egyenessel kötötték össze. A nomogramról bármely más talajadottságú vízgyűjtő lefolyási értékei leolvashatók, melyeket még korrigálni kell az eltérő (tervezett) csatornasűrűségtől függően, s így kapjuk meg a mértékadó fajlagos vízhozamot. Az eljárás elsősorban az alapul vett kísérleti vízgyűjtőkhöz hasonló nagyságú, tehát 10—20 km 2-es üzemi méretű területek méretezéséhez használható. A MÉM az „Irányelvek a síkvidéki mezőgazdasági területek vízrendezéséhez" című, kidolgozás alatt lévő javaslatában ezt a méretezési módszert tárgyalja, kiegészítve egy ábrával, amelynek a segítségével a vízgyűjtőterület nagyságát lehet számításba venni. A kísérleti vízgyűjtőterületek adatainak egységes metodika szerinti feldolgozása még várat magára. Az OVH keretében is készül egy műszaki irányelv a mértékadó fajlagos belvízhozam számítására. Ennek célkitűzése az, hogy minden belvízrendszerre megadjon egy alapértéket, illetve az előfordulási valószínűség szerinti alapérték-sorozatot, valamint irányelveket és módszert arra vonatkozóan, hogy a belvízrendszereken belüli részvízgyűjtő területekre — az alapértékekből kiindulva, hogyan lehet a mértékadó fajlagos vízhozamot kiszámítani. A belvízrendszerenkénti alapérték-sorozatot a rendszerben, vagy a rendszert magában foglaló belvízi tájegységben 1966 óta mért, ténylegesen levezetett vízmennyiségek és az elöntésben tározódott vízmennyiségek statisztikai feldolgozásából fogjuk meghatározni. Az eredményeket megpróbáljuk összhangba hozni azokkal a fajlagos kiépítési értékekkel, amelyeket a VÍZITERV említett 1971. évi házi segédlete, illetve annak átdolgozott, aktualizált változata tartalmaz. Az így megállapított alapértékekben a korábbi, többirányú vizsgálatok eredménye
