Vízügyi Közlemények, 1984 (66. évfolyam)

3. füzet - Kovács György: Az átlagos lefolyás meghatározása a folytonos mezők elvének alkalmazásával

Az átlagos lefolyás meghatározása a folytonos mezők elvének alkalmazásával 363 leolvasható volt. Az elmúlt harminc év során összegyűjtött nagyszámú adat alapján a közelmúltban került sor ezeknek a térképeknek ellenőrzésére és pontosítására (Kovács 1983). Ez a felülvizsgálat a korábbi becslések megbízhatóságát mutatta, bár változatlanul fennmaradt az izovonalas ábrázolással szemben gyakran felmerülő ellenvetés, hogy a transzport folyamatok megfigyelt adatai nem pontszerű értékek, hanem területi átlagok és ennek a jellegnek ellentmondó a térképi pontok közötti interpoláció, tehát az izovonalak szerkesztése. A fokozatosan bővülő adatbázis lehetővé tette, hogy a kutatók az igényelt tervezési adatok és a vízgyűjtő kiterjedése közötti kapcsolatot részletesen elemezzék egy-egy hidrológiailag homogén régión belül. Kovács és Takács (1963) a fajlagos közepes nagyvízi hozam és a vízgyűjtőterület összefüggését vizsgálta. Később hasonló vizsgálatok indultak meg a fajlagos évi lefolyásnak a terület függvényében történő meghatározása érdekében, elemezve ennek a kapcsolatnak évszakos változását is (Kovács 1965, Balogh et al. 1966). A rövid - legtöbbször csak néhány éves adatsorok, valamint a viszonylag kisszámú szelvény természetesen sok bizonytalanságot okozott és nem volt lehetőség arra, hogy az eredményeket általánosíthassuk. Eszéki és Virág ( 1981 ) már 25 állomás megfelelő hosszúságú - sok esetben 30 évet elérő - észlelési adatsorát feldolgozva jellemezhette a Dunántúl délkeleti területén a középvízi lefolyás területi függését és talált nagyon szoros lineáris kapcsolatot a sokévi közepes vízhozam és a vízgyűjtő kiterjedése között. A sokévi közepes vízhozam és vízgyűjtő kiterjedése közötti kapcsolatot kritikailag elemezve megállapítható, hogy a regresszió szorossága a vízhozam és a terület között csak látszólag jelez nagy megbízhatóságot, hiszen a lefolyás arányos a vízgyűjtő kiterjedésével és ezért ez az utóbbi a sokévi közepes vízhozamot leginkább befolyásoló független változó. Még az r = 0,99 értékű együttható is csupán azt jelzi, hogy a vízhozamok teljes szórásának mintegy 85...90 százalékát magyarázza csak a területtel való függés figyelembe vétele. A vizsgált délkelet-dunántúli példában a közepes évi vízhozamadatok felhasznált halmazának teljes tartománya 0...4 m

3 • s

_

I, szórása pedig mintegy 1 m

3 s1 volt a regressziós egyenestől való eltérés szórását tehát 100... 150 m

3 '-ra becsülhetjük. Ez valóban nagy pontosság a 300 km

2-t meghaladó vízgyűjtőkön, ahonnan az éves átlagos lefolyás megközelíti, vagy meghaladja az 1 m

3 s

_

1 értéket, a 10 km-nél kisebb területről várható közepes hozam azonban közel azonos a területtel való kapcsolat által meg nem magyarázott bizonytalansággal. Ezzel az elemzéssel teljes összhangban álló eredményt kapunk akkor is, ha a sokévi közepes lefolyásnak fajlagos értékét - a vízhozam és a terület hányadosát - ábrázoljuk a vízgyűjtő kiterjedésének függvényében. A nagy vízgyűjtők tartományában a számított fajlagos lefolyás egy-egy homogén régión belül közel állandó, a számított értékek szórása elhanyagolható. A kis vízgyűjtőkre meghatározott paraméter relatív szórása viszont elérheti a 30%-ot, sőt a szélsőséges értékek ennél nagyobb eltérést is adhatnak, bár az ezekből alkotott nagy tágasságú halmaznak középértéke egyezik a nagy vízgyűjtőkre állandóként meghatározott paraméterrel, vagy csak kis mértékben tér el attól. Lényegében erre utal már Eszékiés Virág (1981) megállapítása is, amikor azt írják, hogy szembetűnő a vízgyűjtőterületek növekedésének simító hatása. Azt találták például, hogy a Pécsi-víz pécsi szelvényében (vízgyűjtő: 75 km

2) az urbanizációs hatás miatt a lefolyás kétszerese volt az általuk meghatározott kapcsolat alapján becsült értéknek, a pécsbagotai szelvényben (vízgyűjtő: 248 km

2) ez a befolyás már alig volt észlelhető.