Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)
1. füzet - Szilágyi Ferenc: A KLOROFILL MÉRÉS MÓDSZEREINEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA
88 Szilágyi Ferenc Holm et al. Tett — Kelly— Hornberger Am. Public Health Assoc. (1965) (1975) (1974) 1,6Ю2 M 6-10-2 M 8-10-2 M Riemann (1978) megállapította, hogy 3-10" 3 M-nál nagyobb savkoncentráció a 600 — 750 nm-es hullámhossz-tartományban a fényelnyelés növekedéséhez vezet, ami a karotinoidok (főként a fukoxanlin és a diatoxantin) reakciójának a következménye. A diatomákban gazdag minták klorofilltartalmának meghatározásakor okozhat hibát a túlsavazás. Hallegraeff (1976) szerint ha a sósav koncentrációja 3-102 M-nál nagyobb, a feofitin tovább bomlik feoforbiddá. Shuman—Lorenzen (1975) megállapítása, hogy az a-feofitin specifikus abszorpciós koefficiense 90%-os acetonban megegyezik az a-feoforbid specifikus abszorpciós koefficiensével. Tekintve, hogy metanolban ezek a viszonyok nem ismertek, kénytelenek vagyunk azzal az önkényes feltevéssel élni, hogy az a-feofitin és az a-feoforbid specifikus abszorpciós koefficiense abszolút metanolban is megegyezik egymással. A 3. feltevés sohasem teljesül. Számos kutató írt már le feoforbidokat és klorofillideket tengeri és édesvízi mintákból egyaránt ( Riemann 1978). A 4. feltevés csak akkor igaz, ha a túlsavazást elkerüljük, vagyis a sav koncentrációja az extraktumban nem nagyobb З-Ю3 M-nál. Az egyszerű savazásos módszer laboratóriumi ellenőrző mérések tanúsága szerint kielégítő pontosságot ad (Yentsch—Menzel 1963, Holm et al. 1965, Lorenzen 1967). Tett— Kelly—Hornberger (1975) módszerével az a-klorofillt ±5%-os afeofitint + 25%-os hibával lehet meghatározni. Marker (1977) szerint Tett módszerével az a-feofitin mennyiségét túlbecsülik, mivel hibát okoz az a-feofitin specifikus abszorpciós koefficiensének pH-fiiggő változása. A mérést a pigmentoldat savasságának közömbösítésével lehet kiküszöbölni, ezért a munkánk során Tett módszerét némileg módosítva alkalmaztuk. A kéthullámhossz módszerrel (Felföldi у 1974), és savazásos módszerrel (Tett— Kelly— Hornberger 1975) laboratóriumi párhuzamos méréseket végeztünk nem baktériummentes algatenyészeten a két módszer relatív hibájának megállapítására. A két módszert balatoni üledékmintákon és fitoplankton mintákon hasonlítottuk össze. Az üledék pigmenttartalmának és rétegezettségének meghatározására Balatonberénynél két alkalommal (1980. III. 19. és X. 21.), Keszthelynél, Vonyarcvashegynél és Balatonszemesnél egy alkalommal (1980. X. 21.) vettünk intakt üledékmagot 0,30 m hosszú és 0,032 m átmérőjű műanyag cső segítségével. Az üledékmagot a műanyag csőből kitoltuk és 0,02 m-es darabokra vágtuk. A szeleteket külön-külön homogenizáltuk. A homogenizátum egyik részéből szárazanyag tartalmat határoztunk meg (szárítás 105 °C-on), a másik részből metanollal kivontuk a pigmenteket. Az üledék nedvességtartalmának megkötésére vm. Na 2S0 4ot használtunk. Adszorpciós jelenségek miatt az üledékből a pigmentek kinyerése nehezebb mint a fitoplankton mintákból ( Riemann 1978), az üledéket ezért többször extraháltuk forró metanolban az üledék feletti metanol színtelenné válásáig. A pigmentkivonatot SM 111 06 jelű membrán szűrőlapon választottuk el az üledéktől. Fitoplankton mintákat naponkénti gyakorisággal Keszthelynél vettünk a fiiggély három pontján 1980. VIII. 19. —IX. 30. között. A mintákat szűrtük SM 111 06-os membránszűrőn. A szűrőlapról forró metanolban leoldottuk a pigmenteket. A pigmentkivonatot újra szűrtük, a lombikban levő összes pigmentet metanollal átmostuk a szűrőn és az oldatot ismét térfogatra töltöttük fel. 2. Anyagok és módszerek
