Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)

4. füzet - Dóka Klára: A VÍZÜGYI SZAKIGAZGATÁS FEJLŐDÉSE

524 Dóka Klára A központi és területi vízügyi igazgatás ebben az időszakban igen sok változáson ment keresztül. A forradalom után az önkényuralom berendezkedése több lépcsőben történt, ami minden alkalommal a közigazgatási rendszer átszervezését hozta magával. A gyakori személycsere, a hivatalok egymás alá és mellé rendelése nem kedvezett az építési munkáknak, pedig a feladatok a korábbinál nagyobbak voltak. A polgári forradalom felszabadította a jobbágyságot, a faluhatár átrendeződött. A tagosítás, a volt jobbágyok földhöz juttatása nagy változást eredményezett, és az új tulajdonosok használható állapotban, az árvizektől védve kívánták birtokba venni földjeiket. A feudális kötöttségek megszűnése megnyitotta a kapitalista mezőgazdasági fejlődés előtt az utat, és a földterületek intenzív kihasználása eleve feltételezte, hogy a birtokok árvízmentesek legyenek. A talajjavítás, alagcsövezés első példái a fejlettebb területeken megjelentek, és egyelőre csak igényként, de voltak már törekvések az öntözésre is. 1850-től szabaddá vált a kereskedelem, ami a vízi utak jelentőségét növelte, és az egyre szélesebb körben alkalmazott gőzgépek megfelelő vonóerőt biztosítottak víziszállítás alkalmával. Ugyanakkor a kezdődő vasútépítés a vízi utakkal szemben konkurrenciát is jelentett (Magyarország története 1972). A vízügyi építkezések lebonyolításához a jobbágyfelszabadítás után a falusi munkaerő rendelkezésre állt. A kiosztott földterületből megélni nem tudó zsellérek kubikosként vagy napszámosként egészítették ki jövedelmüket, és a jelentősebb építkezéseken így a folyószabályozásoknál is - munkaalkalmat találtak. A munkák végrehajtásához pénz is volt. A csekély számú hazai vállalkozó mellett főként az osztrákok jelentkeztek. 1849-től a központi vízügyi személyzet az Országos Építési Igazgatóság (Landes Baudirection) keretében működött. Az igazgatóság a katonai és polgári kormányzat fennhatósága alatt állt, politikailag Geringer illetve a helytartóság irányította. Műszaki szempontból felügyeletét - 1852-ig - az egész birodalomban illetékes Altalános Építési Igazgatóság (General Baudirection), 1852-től pedig közvetlenül az osztrák Kereskedelmi Minisztérium vette át (Sashegyei 1965). 1849-ben M it is Ferdinánd császári biztost küldték Magyarországra azzal a feladattal, hogy a területi építési hivatalokat a politikai igazgatásnak megfelelő beosztásban szervezze meg (OL D 232, Mitis F. iratai, 10/1850). A központi és területi szervezet létrehozásában egymással ellentétes tendenciák érvényesültek. Mitis célja az volt, hogy az építésügy kizárólag osztrák fennhatóság alá kerüljön, Geringer viszont saját hatáskörét akarta e területre is kiterjeszteni. Az Országos Építési Igazgatóság élén Fischer Károly állt, aki korábban Bécsben dolgozott. Mind a központi, mind a területi szervezetben gondot okozott a szakemberhiány. A bürokratikussá vált főigazgatóság nem gondoskodott az utánpótlás neveléséről. Vásárhelyi meghalt, Keczkés Bécsben a minisztérium munkatársa lett. Leginkább a tiszai térképező mérnökökre lehetett számítani, akik azonban még nem rendelkeztek megfelelő gyakorlattal (pl. Herrich Károly, Fodor János, Reitter Ferenc, Boros Frigyes, Rauschmann Gusztáv), (OL D 231. Országos Építészeti Igazgatóság, 92/1850). Az építési hivatalokat a politikai kerületeknek megfelelően Pozsonyban, Budán, Kassán, Nagyváradon, Sopronban szervezték meg, Budán azonban a kerületi hivatal helyett (Districtual Bauamt) az Országos Építési Igazgatóság működött. A hivatalok műszaki szempontból az országos szakhivatal felügyelete alatt álltak, tevékenységüket azonban a helyi politikai igazgatás, a kerületi kormányzat is ellenőrizte. Az építési hivatalokon belül járási hivatalokat szerveztek, azonban állásaikban maradtak a megyei mérnökök is. A bonyolult hivatali szervezetben az ügyintézés rendkívül nehéz volt, az itt dolgozó műszakiak - főként a vízimérnökök - kis hatáskörrel rendelkeztek. Sopronban az út- és hídépítés, Budán az országos középítészeti feladatok irányítása felülmúlta a vízügyi teendőket. A hivatali szervezeten belül a vízügyiek túlsúlya megszűnt, az egyes jólképzett mérnökök is képesítésüktől eltérő feladatokat kaptak (OL D 231. 265/1850; D 232. 149, 805/1850). Ily módon a hivatali apparátus a vízügyi feladatoknak csak egy része felett rendelkezett. Foglalkozott a Duna szabályozásával, a Duna és Tisza mellékfolyóinak ügyeivel (pl. Sárvíz, Körös, Bodrog, Maros), a hajózással, a malmok építésének szabályozásával (2. ábra). A vízi utak