Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)

4. füzet - Dóka Klára: A VÍZÜGYI SZAKIGAZGATÁS FEJLŐDÉSE

520 Dóka Klára gos döntési joggal rendelkezett. A vízügyi munkák fontosságát bizonyítja, hogy a főigazgatóságon belül a fontosabb pozíciókat már az első években vízépítésben jártas személyek kapták. A szervezet első igazgatója Heppe Szaniszló lett (OL A 39. 1788:2039), közvetlen alárendeltjei voltak az építészeti ügyek irányításával megbízott Thaller József, valamint Pichler Ferdinánd igazgatósegéd, aki a vízépítési ügyekben döntött. A műszaki személyzethez tartozott 3 adjunktus: Várady Pál, Pongrácz Ignác a vízépítés, Thaller Ferenc az építészet területén. (Fodor 1957). Vidéken a Maros és Temes mellett Kosztka János és Sax Zakariás dolgozott, Bácskában Kiss József volt az igazgató, Horvátországban pedig Becker János tevékenykedett a Kulpa mentén (Dóka 1978). A vízügyi személyzetet illetően tehát teljes folyamatosságról beszélhetünk a Hajózási Igazgatóság és az új főigazgatóság között. Heppe Szaniszló 1807-ig megtartotta hivatalát. 1800-ban és 1804-ben növekedett a főigazgatóság létszáma, azonban a hosszas átszervezés után kialakult szervezet jól el tudta látni feladatát. A megyei és városi mérnökök helytartótanácson keresztül tartották fenn a kapcsolatot a főigazgatósággal, döntései ellen azonban nem lehetett fellebbezni (OL С 64., Helytartótanács, Departamentum Commerciale, 1788-101 2). A vízimunkálatokat a 19. század első felében a belső piac kialakulása, az ipar és mezőgazdaság fejlődése lendítette előre. A lakosság létszámának növekedésével a korábban csak ártérként hasznosított területeken állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak, mivel a hagyományos ártéri haszonvételek nem voltak elegendők a népesség eltartásához. A művelés alá vont területek megnőttek, a legelők, rétek, később a szántók is a veszélyeztetett ártérbe kerültek, ahol a tavaszi és nyári árvíz a termelést bizonytalanná tette. A lakosság kezdetleges védművekkel igyekezett óvni földjét, azonban a gátakat rendszertelenül, nem kellő maagasságban építették. A lakosok igyekeztek minél nagyobb területeket mentesíteni, és megfelelő irányítás híján a védművek a szükséges hullámtér meghagyása nélkül - közvetlenül a folyók partjára kerültek. A Dunántúl sűrűn lakott vidékein, a Rába, Zala, Kapós mellett igen sok volt a panasz, de gondot jelentett a szántóföldek elöntése a Duna és Tisza mellett is. A vármegyei törvényhatóságok a rendelkezésre álló mérnökök segítségével sem tudtak úrrá lenni a helyzeten, ezért a helytartótanácshoz fordultak segítségért. Nehézkes volt a hivatali út betartása is. A megyék lakói különféle érdekeket képviseltek, és az egyes törvényhatóságok között problematikus volt az egyezkedés. A megyék kérésére a helytartótanács királyi biztost küldött egy-egy területre. A biztosok működési körét nem a megyehatárok, hanem vízfolyások szerint határozták meg. A főigazgatóság közvetlenül levelezhetett a biztossal, aki a helytartótanács előzetes véleménye nélkül utasíthatta a megyét, illetve annak mérnökét. (Királyi biztosok voltak pl. Perénvi János a Rábánál, Zichy Ferenc a Sárvíznél, Vay Miklós a Körösöknél.) A királyi biztosok kiküldése hivatalszervezési szempontból azonban újabb problémák forrása lett. A 19. század első felében hivatalba lépő biztosok rendszerint nem voltak megelégedve a megyei mérnökök munkájával, ezért a központból kértek segítséget. Az alkalmanként kiszálló mérnökök jó képesítéssel, de kevés helyi ismerettel rendelkeztek, másrészt távozásukkor a központbanjelentkezett a hiány. A Vízi és Építészeti Főigazgatóság vidéki mérnökei a Bega, Száva, Kulpa, Ferenc-csatorna mentén tevékenykedtek, és nem tudtak bekapcsolódni a megyei feladatok ellátásába (OL С 64. 5. kútfő). Kútfő). A főigazgatóság vízügyi személyzetének megerősítése halaszthatatlan volt. Főként a központi személyzetet igyekeztek növelni, hogy 1 2 fő vidéki tartózkodása ne okozzon zavart. 1807-ben az építész (Thaller József) hivatalát átalakították segédigazgatói státussá. Az egyik segédigazgató a vízépítést, másik az építészetet irányította, és mindkettő egyenlő joggal helyettesítette az igazgatót. A munkát a központban két mérnök (geometra) is segítette (Schematismus. i. m. 1808. 146). 1809-ben meghalt Heppe Szaniszló, a főigazgatóság vezetője. Utódja az ekkor Temesvárott tevékenykedő, nagytudású Sax Zakariás lett, aki azonban idős kora miatt csak 2 évig tudott hivatalban maradni. Hogy a királyi biztosokkal és a vidéki mérnökökkel való kap-