Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)

3. füzet - Kozmáné Tóth Erzsébet—Nagyné Dávid Aranka—Szabó Gyula: A VELENCEI-TÓ PÁROL-GÁSA

Vizűn vi Közlemények. LXIV. évfolyam 1982. 3. füzet A VELENCEI-TÓ PÁROLGÁSA KOZMÁNÉ DR. TÓTH ERZSÉBET

1—NAGYNÉ DR. DÁVID ARANKA

2— SZABÓ GYULA

3 A Velencei-tónál épült ki hazánk második legfontosabb üdülőterülete. Jelentősége a Balaton üdülőkörzetének „telítődésével" az elmúlt évtizedben tovább fokozódott. A kedvező földrajzi adottságokkal (a főváros és Székesfehérvár közelsége) rendelkező Velenceitavi táj kitűnő lehetőségeket kínál az üdülés és a vízi sportok (evezés, vitorlázás, sporthorgászat) részére. E fő hasznosítási terület mellett nem hanyagolható el a haltenyésztés, a nádgazdálkodás és a hajózás sem. A tó nyugati részén lévő természetvédelmi terület pedig a vízimadarak védelmében tölt be fontos szerepet. A hasznosítási területeket az 1001/1971. Mt. számú határozattal jóváhagyott fejlesztési program rangsorolta, és a program végrehajtására széles körű fejlesztő, szabályozó tevékenység indult meg. A tanulmány a tószabályozási munkák közül a vízszintszabályozáshoz kapcsolódik. A Velencei-tó szélsőséges vízjárásáról mintegy 1500 évre visszavezethető történeti feljegyzések, 1931-től pedig vízállásészlelések tanúskodnak. Ezek szerint a tóban tavasszal gyakran jelentkezett áradás (káros vízfelesleg), nyár végére viszont elsősorban a párolgási veszteségek hatására rendszerint túlságosan lecsökkent a vízszint. A tó hasznosítása szempontjából kedvezőtlen természetes vízjárás szabályozására épült a Dinnyés—Kajtori levezető csatorna zsilipje és a Császár-víz tározói: a Zámolyi-tározó (1970) és a Pátkai-tározó (1973). A vízszintszabályozás megtervezése, de még inkább a tározórendszer vízkormányzása vízmérleg számításokon alapul. A tó vízmérlegében pedig a készletnövelő elemekkel szemben — a téli hónapok kivételével - - a párolgás képviseli a döntő csökkentő tényezőt. A párolgás minél pontosabb, de ugyanakkor egyszerű eszközökkel elérhető meghatározása tehát mind a tervezés, mind az operatív szabályozási tevékenység szempontjából egyaránt fontos. A párolgás számítását a Velencei-tóra is kezdetben (az 1930-as évek elején) a Wild-féle párolgásmérő adatai alapján kísérelték meg. A tó első kutatója - Sédi ( Szabó) Károly — leírja, hogy a parttól 400 méterre felállított faházikóban működtetett Wild-féle műszer adatai szerint a havi párolgás maximumát júliusban (105 mm), minimumát pedig decemberben (2,4 mm) figyelték meg, ugyanakkor az évi összeg 568 mm volt (Sédi 1944). Az első vízmérleg-számításoknál (Szabó 1960) a párolgást a nyári negyedévekre a vízmérlegegyenletből fejezték ki, a téli negyedévekre pedig a Balaton párolgási adatai alapján számolták. A nádpárolgást 1,4-es szorzóval vették figylembe, a náddal borított tófelület (60%) arányában végzett súlyozással. Az 1951. november 1960. január időszakra az ily módon számított tópárolgás évi átlagértéke 917 mm-nek adódott. 1 Kozmáné dr. Tóth Erzsébet oki. meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSz, Budapest) Központi Légkörfizikai Intézetének tudományos igazgatóhelyettese. 2 Nagyné dr. Dávid Aranka oki. meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSz, Budapest) Központi Légkörfizikai Intézetének tudományos főmunkatársa. 3 Szabó Gyula oki. mérnök, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpont (VITUKI, Budapest) Vízrajzi Intézetének tudományos munkatársa.