Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)
4. füzet - Mátrai István: A Duna-Tisza összeköttetés változatai
540 Mátrai István az öntözés és vízrendezés nem lehet a Duna—Tisza csatorna fő célja, a vízerőtermelés sem mutatkozott gazdaságosnak, így a víziközlekedés számára legkedvezőbb megoldás (Dunaharaszti—Kecskemét—Üjkécske vonal) került javaslatra. A tiszai vízhiányok pótlási igénye akkor még nem merült fel. Jolánkai (1953) a Dunaharaszti —Kecskemét—Tiszazug vonalozású hajózható, öntöző és csúcsenergia termelő csatornát javasolt. Lényegében ezt a változatot vette alapul az Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1964) is, de vízerőhasznosítás nélkül. Az OMFB (1973) tanulmányban is ez a változat szerepel. A tiszai vízpótlás fokozottabb előtérbe kerülésével egy újabb — víziút nélküli — elsősorban víztározással kombinált Soroksár—Gomba —Szolnok vonalú összeköttetés került javaslatba (Jolánkai 1957), majd ezt követően vázlatterv készült az OMFB változat tározásra is alkalmas megoldására (VGI 1976). A 70-es évek elején ismét előtérbe került a Vác alatti dunai vízkivétel egy újabb — vízpótlást szolgáló — javaslata (Mátrai 1973). A Vác—Budapest közötti szakaszon a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság (1974) 11 különböző változatot vizsgált. Javaslat készült egy Vác —Kisköre közötti hajózható csatornára is (Molnár—Hábel 1977). A fentieken kívül egyéb javaslatok inkább csak felvetett gondolatok voltak, megfelelő műszaki-gazdasági indokolás nélkül. 2. A Duna—Tisza összeköttetés vizsgálatának általános kérdései 2.1. Egycélú és többcélú változatok Az egyes változatok kidolgozásánál és értékelésénél alapvető szempont a fokozatos — az egyes ágazatokban jelentkező igény növekedésnek megfelelő — kiépítés lehetősége. Többcélú változatnál a költségek az egyes ágazatok között megoszthatók, ilyen módon egy-egy ágazatra kisebb költség jut, mint önálló megoldás esetén. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a megosztás nem érinti azt a lényeges feltételt, hogy a csatornának népgazdasági szinten kell hatékonynak, előnyösnek lenni. Szükséges, hogy az egyes kielégítendő célkitűzések közel egyidőben jelentkezzenek és egymáshoz hasonló ütemben fejlődjenek, mert különben kihasználatlanok lennének a beruházással megteremtett lehetőségek. Hasznosítási és gazdaságossági szempontból kedvezőbbek az ipari és ivóvízellátást szolgáló beruházási változatok, amelyek egyrészt, megfelelő lépcsőkben kiépítve gazdaságosan kifejleszthetők, másrészt pedig az egész év folyamán közel állandó — 7—8000 órás — kihasználással működnek. Kedvezőtlenebbnek ítélhetők az öntözések vízpótló létesítményei egyrészt azért, mert főleg csak nyáron szükségesek mintegy max. 2000—2500 órán át, másrészt pedig nem is minden évben, mivel csapadékos és bő tiszai vízjárású években lényegesen lecsökken a pótlandó vízmennyiség és annak időtartama, mintegy 0—500 órára. így sokévi átlagban 1000—1500 óránál többre nem becsülhető a rendszer kihasználási óraszáma, szemben az elméletileg lehetséges 8760 órával, ami természetesen magas fajlagos víztermelési költséget okoz. A csatornával kapcsolatban kiépíthető víziút kihasználtsága, különösen az első évtizedekben, kedvezőtlenebbnek ítélhető. Az OMFB tanulmány (1973) szerint a csatorna megépítése után 10—15 évvel azonban már 6—10 millió t áruforgalom várható. Az évente folyamatosan jelentkező ráfordítások az első évtized alatt meghaladnák a beruházás összegét, így a megfelelően ki nem használt létesítményeknél