Vízügyi Közlemények, 1980 (62. évfolyam)

1. füzet - Szepessy József: Emelt szintű síkvidéki tározók építési lehetőségei

76 Szepessy József „összekötő csatornák", melyek bel- vagy öntözővíz kétirányú vezetésére alkalmasak. Ahol azonban ilyen nincs, ott a rendszerek összekötése komoly beruházásokat igényelne. Ilyen esetben az emelt szintű tározó esetleg nem az egyes belvízöblözeteket szolgálná ki közvetlenül, hanem az összekötő csatornát, vagy pl. a Hosszú-foki-csatorna (Körös-vidék) nagyságának megfelelő főgyűjtőt. A Közép-Tiszavidék és a Tiszántúl hidrológiai körülményeit jellemzi a Mirhó—Gyolcsi kísérleti belvízöblözet. A kötött talajú vízgyűjtő 20 év alatti három nagy belvízhulláma (1965. V-VI., 1966. I—II., 1970. I — III.) eltérő körülmények mellett, de szinte mm-re egyező 37 mm körüli lefolyást adott. A teljes tél végi—tavaszi lefolyás maximuma a vizsgált 20 évben 53,57 mm volt. Nem belvizes években a lefolyás 5 — 10 mm, átlag 15—20 mm. A csatornákat és szivattyútelepeket 24—26 1/s-km

2 vízhozamra lehet méretezni hagyományos belvízrendszerben. A fenti adatok szerint egy hagyományos belvízrendszerben, az 1. ábrán tározók építésére alkalmasnak ítélt területen 300 km

2 vízgyűjtőről maximum 10—15 millió m

3 víz vezethető le. Egy hasonló méretű tározót belvízzel 10 évenként csak 2—3-szor lehetne feltölteni. Lesüllyesztett belvízrendszerben a tározandó belvíztömeg 1,5 — (2,0)-szerese lehet a hagyományos rendszerének, ti. az éves lefolyás ennél több, de azt évközben részben folyamatosan visszaöntözik. A vízhozamcsúcsok ennél nagyobb mértékben nőnek, jobb adat híján itt a mostaninak a háromszorosát adtuk meg. A lesüllyesztett belvízrendszer célszerű kialakítására még részletes vizsgálatok nem készüllek. Ehhez gyakorlatilag teljesen új csatornahálózatokat kell építeni, új (vagy átépített) szivattyútelepekkel. Az új hálózatok gazdaságos kialakítását nem ismerve, egyelőre feltesszük, hogy az új szivattyútelepek a mai telepek helyén lennének. Régi szinten maradnának valószínűleg azok a nagyméretű főgyűjtők (pl. a Körösök völgyében a Köles-ér—Hosszúfoki csatorna), melyekbe ma is külön emelik be a mellékágak vizét, vagy (szintén külön szivattyútelepekkel) a rendszerek közötti „összekötő" csatornák. A vízemelések helyének eldöntése (a táblák végében közvetlenül, kisebb vagy nagyobb gyűjtők végén) az üzemi és gazdaságossági vizsgálatok döntő, és a helyi domborzati viszonyok által jelentősen befolyásolt kérdése lesz. További gondot okozhatnak a csatornákba bekötött drénrendszerek, melyeket célszerű megóvni az alsó elárasztástól. Ez alapvetően új követelmény: a hagyományos belvízrendszerben a csatornába csak annyi víz juthat be, amennyit az alatta levő rendszer el tud szállítani, a többi állva marad a területen; a lesülylyesztett belvízrendszerben meg kell akadályozni, hogy több víz jusson be a csatornába, mint amit a rendszer további része a megkívánt alacsony szinten el tud szállítani. Ez jelentősen megnövelt vízszállító-képességet kíván, vagy felületről történő vízszabályozást, vagy — és ez a legvalószínűbb — a drénrendszereknek a felszíni vizektől független emelését. Az öntözővíz-szükséglet hazánkban évi 100—200 mm-re tehető, az előbbi szám a cseppenkénti, az utóbbi a felületi öntözésre vonatkozik. Öntözésre a teljes terület 15—30%-át, kivételesen 50%-át rendezik be. A lesüllyesztett belvízrendszer költségeinek gyorsabb megtérülése a teljes terület nagyobb részének az öntözését indokolja.