Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)

3. füzet - Sárváry István: Nyomjelzési kísérletek néhány elvi és gyakorlati kérdése

464 Sárváry István elkeskenyedő vonal adja meg a sebességek valószínű intervallumát. Az ábrán mindenesetre általában hosszabbak a tényleges sebesség-szélsőértékeket mutató vonalszakaszok, mint az 1:2 sebességarány feltételezésével rajzolt „tüskék". Ez arra utal, hogy jogos az a követelmény, miszerint a hullám lefutásának legalább olyan hosszan kell tartani, mint amennyi idő a beérkezésig eltelt. Az ábrán a különböző típusú áramlási rendszerekben végzett kísérletek sebességei valóban úgy csoportosulnak, ahogyan az várható az előzőekben elmondottak szerint. A csoportosításra persze csak az jogosít fel, hogy a búvópatakjellegű és a vonalas barlangi áramlás jellegű felszín alatti vízfolyásokat a kísérletek után jelentős részben feltárták és így fogalmat lehet alkotni az ottani mederviszonyokról és a tényleges sebességekről. Az ábrán megfigyelhető, hogy a barlangi patakok látszólagos áramlási sebessége árvízi körülmények között elérheti a folyamatos esésű, a búvópatak jellegű felszín alatti vízfolyások sebességét. Ilyenkor ugyanis a járatokban az egymást követő tavak láncolata felett egységes áramlás indul meg. A vonalas áramlások elég szorosan zárt csoportja és a frontálisan haladó festékhullámok tartománya között viszont elég széles sáv marad úgyszólván „üresen". A két sebesség-csoport között mindössze két esetben találtunk átmeneti értékeket. Érdekes, hogy mindkét esetben az átlagosnál magasabb hőmérsékletű forrásban került felszínre a beadott nyomjelzőanyag. A két esetből természetesen nem vonható le általános következtetés, de valószínűnek látszik, hogy a forrásjáratok közül csak azok hozhatnak az átlagosnál melegebb vizet a felszínre, amelyeknél az áramlás az átlagosnál lényegesen lassúbb. A sebességtartományok „határán" meghúzott ferde egyenesek természetesen csak a jelenség megértését segítő jelölésnek tekinthetők : a felhasználtnál sokkal nagyobb számú adat birtokában sem lehetne helyüket és hajlásúkat egyértelműen megállapítani. Mindenesetre valamennyi áramlási típus sávjában megfigyelhető az a tendencia, hogy nagyobb távolságok esetében statisztikusán kisebb az átlagos áramlási sebesség : a hosszabb felszín alatti vízfolyásban nagyobb valószínűséggel fordulnak elő „alsószakasz" jellegű járatrészek. A sebesség-adatok nagy szórásának egyik kétségtelen oka a légvonalban mért távolságok kényszerű használata. Barlangjáratok térképeinek vizsgálata azt mutatja, hogy a felszín alatti vízfolyás meanderezése miatt az áramlás által ténylegesen befutott távolság a légvonalban mért távolságnak 2—3-szorosa is lehet. A szórás másik oka az, hogy a felszín alatti vízfolyás esésviszonyait adatok hiányában nem lehet figyelembevenni. Azonos helyen, de különböző vízhozamokkal jvégzett kísérletek eredményéből tudjuk, hogy az árvízi körülmények között megemelkedett vízfelszín-esés a sebességeket kb. háromszorosra növelte. Voltaképpen meglepő, hogy még ilyen tényezők mellőzésével is észrevehető a távolságok és sebességek fordított arányú összefüggésének tendenciája. A 10. ábra sebességtartományainak felhasználásával kiszámítható, hogy adott légvonalbeli távolság és megbecsült áramlási típus mellett mikor várható legkorábban, illetve legkésőbben a jelzőanyag jelentkezése. Ezeket az adatokat könnyebb áttekinthetőség kedvéért a II. táblázatban adjuk meg.