Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)
3. füzet - Kovács György: A korszerű vízrajzi munka alapelvei. I. rész: A vízrajz célja, feladatai és az adatgyűjtő hálózat kialakítása
358 Kovács György paramétereket (pl. havi összes csapadékmennyiséget, a legnagyobb 24 órás csapadékot és óra-intenzítást), valamint a külön felmerülő kívánságok szerint a kutatási célra szükséges részletes adatokat. Evapotranspiráció és talajnedvesség A korszerű vízgazdálkodás követelménye, hogy vízgyűjtőink vízháztartását megbízhatóan nyomonkövessük. Minthogy azonban annak minden eleme csak korlátozott pontossággal mérhető, nem elégedhetünk meg azzal a hagyományos megoldással, amely a legnehezebben meghatározható tagot a mérlegegyenletből a többi összetevő függvényében fejezi ki, hiszen így minden mérési hiba ennek az egy számított elemnek az értékében halmozódik. Zárt vízmérleg felállítására kell ezért törekednünk azáltal, hogy minden komponenst önállóan mérünk közvetlen vagy közvetett módszerrel és a záróhibát azután — a mérési pontosság különbözőségeit is szem előtt tartva — a tagokra megosztjuk. Ez az igény szükségessé teszi a vízmérleg legnehezebben meghatározható összetevőjének a területi evapotranspirációnak mérését is, ami a területi állomásoknak egyik fontos és talán legösszetettebb feladata. A párafluxus mérése ma még nem megoldott, ezért az evapotranspiráció meghatározása csak közvetett méréssel lehetséges. Az alkalmazható mérési módszerek megválasztása érdekében szükséges, hogy röviden áttekintsük az evapotranspiráció folyamatának alakulását, vizsgáljuk az értékét meghatározó természeti adottságokat és a párává alakuló víz útját annak eredeti tározódási helyétől a légkörig. A folyamat általános vázlatát a 4. ábra mutatja (Kovács, 1977/b). Eszerint a párolgás mértékét a pára felvevő rendszer, a pára leadó rendszer és a kettő közötti érintkezési felület állapota határozza meg. Lehetséges legnagyobb értékét az adott felület (pl. a vizsgált terület növényzete), a rendelkezésre álló energiakészlet és a légtér felvevőképessége határozza meg (potenciális evapotranspiráció); az ET p tehát függvénye a felület állapotának is és ezért a növényzet fejlődésével fokozatosan változik. A befolyásoló tényezők számának csökkentésével egyszerűbb paramétert használhatunk a párát fogadó rendszer felvevőkapacitásának jellemzésére, például úgy, hogy azt meghatározott fajtájú és állapotú növényzetre vonatkoztatjuk (pl. teljes vízellátottságú rövidre nyírt gyep). Az így definiált paramétert viszonyítási evapotranspirációnak nevezhetjük (ET re f Szesztay, 1978). A tényleges evapotranspiráció ettől eltérő, nemcsak azért, mert váltakozva más más növény borítja a felszínt, hanem azért is mert a víz nem áll szabadon rendelkezésre a felületen, hanem az energiának egy része a pára leadó rendszerben létrejövő vízmozgás fenntartására fordítódik. Ezért az ET A értéket a viszonyítási paraméterből egy növényi és egy vízellátottsági tényező figyelembevételével származtathatjuk. A folyamatnak ebből az elemzéséből megállapíthatjuk azt is, hogy a vízfelületek párolgása lényegesen kevesebb változótól függő, mint az evapotranspiráció, hiszen a vízellátottság minden esetben teljes és a felület milyensége is állandó, csupán állapota változhat kis mértékben (pl. a szél hatására keletkező hullámzás miatt). Azt a tényt, hogy a tó és a mérőkád párolgása mégis eltérő, elsősorban a kád száraz környezetében fel nem használódó sugárzási energia oldalirányú advekciója okozza (oázis hatás, Mukkamal és Neuman 1977). Ezért szükséges, hogy a tavi állomásokon úszó kádak párolgásának mérésével törekedjünk a tópárolgás és a kádpárolgás közötti arányszám meghatározására. A területi állomások észlelési rend-
