Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)
1. füzet - Egerszegi Gyula: A szennyvízbírság a vízminőség-védelem szolgálatában
152 Ismertetések Tanzániában, az eddig öntözött területeken mind a hagyományos, mind a korszerű öntözési módok megtalálhatók. Az összes öntözött terület nagysága 4%-a az összes megművelt területnek. Hagyományos öntözést végeznek olyan helyeken, ahol elegendő víz áll rendelkezésre ahhoz, hogy nyílt felszíni csatornákon vezessék a vizet a vízfolyásoktól és forrástól a felszíni (barázdás) öntözésre berendezett területre. Ilyen módszerrel öntözik a kukoricát, banánt, cukornádat és a kávét. A korszerű öntözőrendszereket gazdaságos vízfelhasználásra tervezik. A vízkivétel szivattyús és burkolt csatornában, vagy csővezetéken vezetik a vizet, s esőztető rendszereken át osztják el. Ha a szivárgás értéke nagy, altalaj-öntözést, egyes mintatelepeken kombinált altalajcsepp-öntözést vezettek be. Ez utóbbiakat politikai tényezőként is felhasználják akkor, amikor a cserjésben (bush) szétszórtan élő afrikaiakat szövetkezeti falvakba (Ujamaa Village) telepítenek. Itt megtanítják a falu lakóit a főzelékfélék fogyasztására, s így törekszenek emelni az egyoldalú táplálkozás okozta alacsony átlagéletkort. A kísérleti telepeken főzelékféléket és kerti növényeket termesztenek. Az ivóvízellátás Tanzánia vízgazgálkodásának az az eleme, melyre a kormány a legtöbb gondot fordítja. Míg a városi vízellátás már a függetlenség kivívása előtt kialakult, addig kevés figyelmet fordítottak a vidék vízellátására. Természetes, hogy új fejlesztési elveket kellett kidolgozni a gyarmati rendszer által elhanyagolt területekre. A lakosság több mint 90%-a vidéken él, így nyilvánvaló, hogy figyelembe kellett venni a falusi területek gyors fejlődését. Felismerve, hogy a falusi területek fejlesztése szorosan összefügg a vidék vízellátásával, a kormány 1971-ben úgy döntött, hogy 20 éves vidéki vízellátási programot valósít meg, mely előirányozza, hogy 20 év alatt az ország minden lakója könnyen elérhető, tiszta, jó ivóvízhez jusson. 1948 — 1964 között évente átlag 40 000 falusi lakos kapott vizet. Ez a szám 1964-1971 között 114 000-re, 1971-1973 között 300 000-re nőtt. Ez számottevő fejlődést jelent, azonban 1971-ben Tanzánia vidéki lakosszámát 13 000 000-ra becsülték, ami — figyelembe véve az évi 2,7% szaporulatot — 1991-re, a 20 év alatt 22 000 000-ra növekszik. A feladat tehát nem csekély, 1991-ig 20 millió falusi lakost kell vízzel ellátni. A fejlesztés kapacitását tehát jelentősen növelni kell. Ennek azonban egyik legfőbb akadálya a szakképzett munkaerő, a megfelelő felszerelés és szállítóeszköz és végül, de nem utolsó sorban az anyagiak hiánya. Természetesen másik nagy akadály az, hogy az ország nagy területei szenvednek vízhiányt. Ez a helyzet a nagy belső medencékben, ahol a felszíni víz csak szezonális jellegű, míg a talajvíz nehezen érhető el, s ha elérhető, akkor magas a só-, vagy a fluortartalma, s így nem használható. A kormány elkötelezte magát, hogy az összes vidéki lakosnak 20 éven belül jó ivóvizet biztosít, azonban ez gyakorlatilag nem oldható meg minden település számára, legyen az nagy, vagy kicsi. Szétszórtan és elszigetelten települt „Bush" lakók esetében, úgy ahogy eddig éltek. Igen sok település csupán néhány házból állt. Az asszonyok nem egy esetben 7—8 mérföldről hordták a fejükön a vizet a háztartás számára. Egy-egy kiadós trópusi eső után a falu apraja-nagyja gyűjtötte edényekbe a mélyedésekben, útárkokban összegyűlt esővizet. Ha az emberek kis, elszigetelt településeken laknak, egyre drágább, s így egyre gazdaságtalanabb számukra olyan szolgáltatásokat biztosítani, mint a víz, az oktatás és az egészségügyi ellátás. Ezért indította a kormány a szövetkezeti falu (Ujamaa village) kampányt, és olyan településeket hoz létre, melyeket gazdaságosan el tud látni a szük-