Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)

1. füzet - Egerszegi Gyula: A szennyvízbírság a vízminőség-védelem szolgálatában

Kovács György válasza 125 lyozó rendszernek tekintik a mély lecsapolási színlel biztosító gyűjtők hálózatát és ebből a szempontból értékelik azt. Hangsúlyozni kell, hogy ilyen szerepe csak meghatározott rétegezettség esetén van a rendszernek. Elsődleges feladata azonban az, hogy megfelelő befogadója legyen a fölös talajnedvességet összegyűjtő és elvezető elemeknek, amelyek akár drain-csövek, akár a mélylazított réteg nagy átmérőjű másodlagos pórusaiból kialakuló természetes csatornák lehetnek. A talajvízszint-szabályozással a termőréteg vízforgalmát elsősorban ott befolyásolhatjuk, ahol az vastag áteresztő homokréteg fölött alakult ki (például a Nyírségben és a Duna—Tisza közén), mert itt a csatorna leszívó hatása messze kiterjed és, mert a kapillárisán emelt vízhozam érzékenyen függ a talajvíztükör mélységétől. A löszhátak jellemzője (Hajdúság, Nagykunság, Békés —Csanád), hogy nagy mélységből is jelentős fluxus indul meg a felszín felé. Feltehető, hogy az itteni mély talajvíz kialakításának elsőrendű oka az, hogy a természetes függőleges megcsapolás még 5 — 6 m-ről is meghaladja az 1 mm/nap értéket és ez egyensúlyt tud tartani a beszivárgással és az oldalirányú táplálással. Ilyen területen a lecsapoló csatorna nem szabályozza a talaj víztükör helyzetét, csak határt szab emelkedésének, ha az a természetes egyensúly megbomlása miatt bekövetkezne. A táblán és az üzemen belüli gyűjtőrendszerek befogadójaként azonban szükséges ez a mélység, ha minden kis fürt szivattyúállással történő víztelenítése nem gazdaságos. Az Alföld nagy kiterjedésű területein jellemző, hogy a termőréteg alapja vastag kötött összlet. Az ebben mélyített csatornák oldalirányú leszívása nagyon korlátozott, és ilyen helyen egységes talajvízrendszerről nem is beszélhetünk. Gyakori azonban, hogy az anyag közé települt homokerek tárolják és szállítják a vizet, amelynek piezometrikus szintje a felszín közelébe emelkedik. Fúrás közben sokszor tapasztaljuk, hogy az agyagban zérus túlnyomással jellemezhető felület — ahol a furatban a nyugalomba hagyott víz szintje kialakul, ha a fúrószerszám még nein közelítette meg az első honiokeret — mélyen ez alatt a piezometrikus szint alatt marad. A jelenség magyarázatát az evapotranspiráció által elvont vizet pótló függőleges vízszállítás kialakulásával magyarázhatjuk. Számítással igazolható, hogy 1 mm/nap érték körüli fluxus a kötött rétegben — annak vízzáróságától függően — 2—4 m-rel a piezometrikus szint alatt tartja a zérus nyomású felületet. Ilyen rétegződés esetében a csatorna csak akkor módosítja a talajvíz forgalmát, ha szelvénye a homokrétegbe belevág. A vastag kötött rétegben maradó csatorna csak mint más gyűjtő elemek befogadója értékelhető a rendszerben. A másik kiemelni szükséges folyamat a talajvizet megcsapoló függőleges áramlás, ami a talajnedvességből az evapotranspiráció által elvont vízmennyiséget törekszik pótolni. A talajvíztükör mélységi alakulását megfigyelve arra a még nem teljesen bizonyított, azonban nagyon valószínű megállapításra juthatunk — amint ezt Major Pál kifejtette — hogy a folyók menti sávok kivételével ez a folyamat a talaj vízháztartás jelentős összetevője, legfontosabb — sokszor egyetlen — megcsapolási lehetőség a rendszerben. Minden olyan mesterséges beavatkozás, ami a felszínközeli rétegek nedvességtartalmát növeli és ezzel csökkenti a szelvényben kialakuló felfelé irányuló potenciál-gradienst (és ezzel a talajvíztérből kiinduló áramlás fluxusát is) a vízháztartási mérleg egyensúlyát megbontja. Számítva a homokrétegekben észlelt 2—3 m-es talajvíztükörről, a löszrétegekben kialakuló mély (5—6 m) talajvízből, vagy a kötött rétegekben a homokerek piezometrikus szintjéhez viszonyítva 2—3 m-rel mélyebb zérus nyomású