Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

2. füzet - Kovács György: A síkvidéki vízrendezés és tározás alapelveinek korszerűsítése

A síkvidéki vízrendezés korszerűsítése 211 mányszak megfelelően képviselve legyen. A vízügyi ág elsődleges feladata azonban a vázolt követelményeket kielégítő főmíivi rendszer létrehozása, és így a belső vízrendezési munkákhoz szükséges infrastruktúra biztosítása. A síkvidéki vízrendezés meglevő rendszereinek rekonstrukciója természetesen szorosan összefügg a táblákon és üzemeken belül alkalmazott rendszerekkel. Amikor azonban ezek változatait és a követelményeket az előzőekben elemeztük, megállapítottuk, hogy mindegyik megoldás csaknem azonos igénnyel lép fel a főművek gyűjtőcsatornáival szemben: bármilyen módszerrel alakítjuk ki a táblán és az üzemen belüli vízrendezést, a lecsapolás, víztelenítés iizemi vízszintjét legalább 2,5-del az átlagos terepszint alá kell süllyesztenünk. A követelménynek ez az azonossága lehetővé teszi, hogy a korszerű mezőgazdasági termelés megváltozott igényeit kielégítő vízrendezés főműveinek koncepcióját az üzemi rendszerek kialakítási módjától függetlenül vizsgáljuk és meghatározzuk a követelményeknek megfelelő rekonstrukció távlati tervét, beruházási igényeit. Ezt a feladatot tűztük ki célul mostani tanulmányunkban. 2. Az öntözés, a vízrendezés és a síkvidéki tározás kapcsolata Kétségtelen, hogy a fejezet címében említett három tevékenység részletes elemzése szükséges ahhoz, hogy a közöttük - különösen pedig az öntözés és a vízrendezés között — levő kölcsönös ok és okozati összefüggést felismerjük. Első, talán felületes áttekintés alapján úgy ítélhetnénk, hogy azok alapvetően ellentétes célokat szolgálnak: az öntözés feladata a termőréteg talajnedvesség-tartalmának növelése, a vízrendezés során pedig — amint már kifejtettük — nem csak a fölös felszíni vizeket kell elvezetnünk, hanem a talajnedvesség és a talajvíz zónáját is csapolnunk kell annak érdekében, hogy a termőrétegben uralkodóan függőleges lefelé irányuló vízmozgást hozzunk létre, és így a só felhalmozódását megakadályozhassuk. A szakértők már régebben is hangoztatták, hogy alapvető különbséget kell tennünk a luimid és arid területek vízrendezési feladatainak célkitűzései között. Ahol a potenciális evapotranspiráció az év egyik szakában sem haladja meg általában a csapadék mennyiségét (azaz viszonylag rövid időszakra, pl. dekádra számítva is csak kis valószínűséggel fordulhat elő az egységnél nagyobb ariditási tényező), a lecsapolási szint mélységét úgy kell meghatároznunk, hogy az itt állandósított talaj víztükörről a kapilláris emelés biztosítani tudja a növények legjobb terméseredményéhez szükséges vízellátást, a gyökérzóna pedig egyidejűleg védve legyen a vízzel való teljes telítődés veszélyétől. Ily módon a tartani kívánt talajvízfelszín mélysége egyértelműen számítható, a talaj és a termelt növény fajtájától függően. Az időjárási tényezők alakulásának megfelelően a víztükör átlagos helyzete a terephez viszonyítva évszakosan változtatható, sőt rövidebb idejű szabályozása is biztosítható. Különösen homokos talaj esetében ezzel a talaj vízfelszín-szabályozással a növények vízellátottsága által megszabott követelmények szabatosan kielégíthetők. Ezeken a humid területeken a termőrétegben bekövetkező sófelhalmozódás veszélye fel sem merülhet, hiszen a párolgást meghaladó csapadék minden esetben felülről lefelé irányuló vízmozgást hoz létre a térszín és a talajvíz közötti rétegben. A vázolt természeti adottságok jellemzik pl. Hollandia területét, így a tengertől védett polderek vízrendezésének alapelve egyértelműen a növény vízés levegőellátásának optimális biztosítása volt, amit a nagyrészt homokos áteresztő