Vízügyi Közlemények, 1977 (59. évfolyam)

2. füzet - Egerszegi Gyula: A felszíni vizekre telepített ivóvízművek területi védelme

172 Eger szegi Gyula 2. Л felszíni vizek szennyezése Néhány évvel ezelőtt még a telephelyhez kötött, közelítően egyenletes hozamú, üzemi szennyvízzel okozott károsítás volt a tipikus. Ennek megfelelően fejlődtek a megelőzést szolgáló és a bírságolást lehetővé tevő jogszabályaink. Az utóbbi években azonban mind gyakrabban fordul elő az előbbi ismérvektől eltérő szennyezés, amelyre az a jellemző, hogy nem egyenletes elosztásban, hanem hirtelen, havariajellegü rövidséggel zajlik le a szennyezőanyag beáramlás. Az ilyen esetekre jogszabályaink egyáltalán nem vagy nem kellő hatékonysággal alkalmazhatók. Ez olyan jogi szabályozást igényel, amely mindkét jellegű szennyezésekkel számot vet és az utóbbiakra nézve is megfelelő rendelkezéseket tartalmaz. A rendkívüli szennyezéseket két csoportba lehet sorolni. Az első csoportba tartoznak azok az esetek, amikor állandó telephelyhez kötött szennyezőforrásból szennyvízzel vagy víz nélkül tömény állapotban jutnak a szennyezőanyagok a befogadóba, míg a második csoportot az olyan esetek alkotják, amikor a szennyezőanyagok a mozgó, telephelyhez nem kötött szennyezőforrásból tömény állapotban vagy csekély vízzel együtt kerülnek az élővízbe. Az első szennyezési kategóriába tartozik pl. az 1974. évi dunaújvárosi pakuraszennyezés, amely méreteinél, jellegénél és veszélyességénél fogva egyedülálló eset volt az európai vízvédelem eddigi történetében. Ide kell sorolni a rendkívüli szenynyezések túlnyomó részét, így pl. azokat a sorozatos olajcsőtörési eseteket, amikor is alkalmanként több száz tonna ásványolajtermék jutott a folyókba és okozott rendkívül veszélyes vízminőség állapotváltozást. Ugyancsak e csoport keretei közé tartozik a mezőgazdaságban használatos vegyi anyagokkal okozott szennyezések egyik része, amelyeknek olyan általános közmegdöbbenést kiváltó következményei voltak, mint az 1965. évi és az 1975. februári balatoni tömeges halpusztulások. A második csoportban a rendkívüli szennyezések fő forrásai a hajók. A magyar Duna-szakasz forgalma az 1950. évi 2,8 millió tonnáról napjainkig 13,4 millió tonnára növekedett. Ebből 1,1 millió tonna magyar export és import, 7,9 millió tonna az országon belüli és 4,4 millió az átmenő forgalom [ÍJ. A magyarországi víziszállítás zöme a Dunára jut, de a Tisza és mellékfolyóinak, továbbá a Balatonnak a hajóforgalma sem becsülhető le. A víziközlekedésben az 1980-as évektől ugrásszerű forgalomnövekedés várható: a Duna—Rajna—Majna csatorna ekkor éri el a Dunát, és ezzel megvalósul az egységes európai, Kelet- és Nyugat-Európát összekötő víziúthálózat. A Duna — Rajna—Majna víziúthálózat 13 országot köt majd össze, s várhatóan Magyarország központi földrajzi elhelyezkedésénél fogva jelentős szerepet fog betölteni a földrészünk nyugati és keleti térségei közötti folyami hajózásban. E tény az Északi-tenger és a Fekete-tenger közötti viziút mentén fekvő országok sokoldalú együttműködését feltételezi és ezzel kapcsolatban a nemzetközi jog keretei között rendezni kell hovatovább a viziút szennyezésének megakadályozására vonatkozó eddig nyitott kérdéseket. Ilyennek számítanak pl. a hajókról vízbe nem engedhető szennyezőanyagok név szerinti felsorolása (az esetleges határértékek közzététele), az olajtermékeket gyűjtő parti ürítőhelyek hálózatának kiépítése, hajók és kikötők olajleválasztóinak megtervezése, gyártása és a használatbavétel kötelező előírása, a mérgezőanyagokat szállító hajók műszaki katasztrófáinak bekövetkezésekor működésbe lépő biztonsági berendezések létrehozása, a parti gyűjtőálloinások üzemi feltételeinek és használati díjszabásának kidolgozása, az ellenőrzési és a bírságolási rendszer megalkotása [2J.