Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

4. füzet - Szilágyi László-Szilvássy Zoltán: A kolkrét beton és alkalmazási lehetőségei a vízépítésben

512 Szilágyi L. és Szilvássy Z. csökkentése mellett más érvek is szólnak, mint például a zsugrodási hajlam és a fejlődő kötéshő korlátozása stb. Lényegileg a kötőanyag mennyiségének csökkentésére irányuló törekvés volt kezdettől fogva a betontechnológia fejlesztésének és tökéletesítésének egyik fő mozgató rugója. Ennek érdekében határozták meg a különféle alkalmazásokhoz legcélszerűbb szemeloszlási görbéket, fejlesztették ki a tökéletesebb keverőgépeket és nagy teljesítményű vibrátorokat stb. A betontechnológia fejlődése során kialakultak azok a cementadagolások, keverési- és bedolgozási eljárások, amelyekkel a fenti követelmények kielégíthetők, de ugyanakkor jól ismertek azok a nehézségek is, amelyek a gyakran ellentmondó követelmények kielégítése miatt elkerülhetetlen kompromisszumok következtében előállnak. Megfigyelték például, hogy a betonokban a cement tökéletlenül hidratál, azaz a betonok belsejében jelentős mennyiségű cementklinker marad meg. Az egyes cementszemcsék tökéletlen hidratációja következtében viszont többlet cementmenynyiséget kell adagolni, hogy az adalékanyagszemcsék tökéletes bevonásához szükséges cementpép biztosítva legyen. Ugyanakkor a nem hidratált cementszemcsék költséges finomadalékként vannak jelen a betonban. Ismeretes az is, hogy gyakran a megfelelő bedolgozhatóságot biztosító konzisztencia érdekében is több cementet kell adagolni, mint amennyi a megkívánt szilárdság érdekében szükséges lenne. A megkevert és bedolgozott friss beton felületén gyakran víztiszta folyadék jelenik meg, ami arra utal, hogy a cement a keverővizet nem veszi fel, azzal nem alkot stabil szuszpenziót, vagyis kiülepedésre hajlamos. Ez a jelenség elsősorban víz alatti betonozás esetén hátrányos, mert ez felelős a cementszemcsék kimosódásáért. Ellensúlyozásképpen a víz alatt beépítendő betonokat dúsabb cementadagolással készítik, abban a reményben, hogy a betonban megmaradó cement is biztosítja a kötőképességet és szilárdságot. Az előző példákból is kitűnik, hogy a jelenleg használatos betonkeverési eljárások elkerülhetetlenül többlet cementfelhasználással járnak, ami — nyilvánvalóan — gazdaságtalan, ugyanakkor sok esetben a beton minőségének rovására válik, így tehát a beton minősége — de ugyanakkor a gazdaságossági megfontolások is — a lehető legkisebb cementadagolás mellett szólnak. Ez akkor valósítható meg, ha a cementben rejlő kötőképességet és plasztikus tulajdonságokat teljes mértékben sikerül kihasználni. Ehhez viszont minél tökéletesebb hidratációt és gélképződést kell biztosítani. A cement hidratációjának és a hidrogélek képződésének a beton keverése során kell bekövetkeznie. A kötés és szilárdulás megindulása után erre már nincs lehetőség. Ahhoz, hogy a hidratáció bekövetkezzék, a cementnek a keverő vízzel érintkezésbe kell jutnia. Az, hogy milyen mértékben sikerül a cementszemcsék teljes tömegét a vízzel való feltáródás céljaira hozzáférhetővé tenni, döntő fontosságú betontechnológiai kérdés. A felületi nedvesítés fontosságának megvilágítására megjegyzendő, hogy közepes őrlésfinomságú cement fajlagos felülete kereken 3000 cm

2/gramm (a hazai cementeket ennél finomabbra, 3500—5000 cm

2/g fajlagos felületűre őrlik). 350 kg/m

3 cementadagolás esetén az 1 m

3 betonban levő cementszemcsék összes nedvesítendő felülete közel 10 hektár. Minden egyes cementszemcséhez a felületi feszültség folytán apró légbuborékok tapadnak és ezek akadályozzák a szemcsefelületek vízzel való érintkezését. Ezáltal a kötőanyag egy része hatástalanná válik. A ha-