Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

4. füzet - Papp Ferenc: Debrecen térségének vízgazdálkodása

DEBRECEN TÉRSÉGÉNEK VÍZGAZDÁLKODÁSA PAPP FERENC

1 1. Debrecen térségének vízgazdálkodási kérdései és feladatai Debrecen és környéke ma az ország egyik legszárazabb klímájú területe. A legfontosabb — de nem egyetlen — jellemző paraméter, az éves csapadékmennyiség csökkenése. A csapadék a múlt század közepén sem volt olyan mértékben nagyobb a mainál, hogy az elmúlt 120 év alatt végbement változásokat önmagában indokolná. Az éves csapadék átlaga 1854 — 93 között 620 mm, 1934 — 73 között 579 mm, a csökkenés tehát mintegy 7%. Ez természetesen nem elhanyagolható különbség, azonban önmagában nem indokolja azt a szembetűnő változást, ami a terület megváltozott vízviszonyaiban tapasztalható. A terület 80%-os valószínűségű jelszíni vízkészlete napjainkban alig számbavehetően csekély. Ezzel szemben a múlt század közepéig a Tócó állandó vízhozammal rendelkezett, hiszen 1846-ig két vízimalom volt üzemben rajta. A környéken 60—70 volt azoknak a vízfolyásoknak, völgyeleteknek és ereknek a száma, melyek az év nagy részében vízzel voltak borítva. A nép ezeket Nyírtavaknak nevezte. Csapadékosabb években ezek környezetében — a magasabb vízszint miatt — vízkárok jelentkeztek, így ez a terület ebben az időben belvízveszélyesnek minősült. Az Alsónyírvíz Szabályozó Társulat 1892-ben kezdte meg a Debrecen térségi vizes területek lecsapolását, amely elsősorban abból állott, hogy a „Nyírtavak"-at — rendszerint nagy beágyazottságú csatornákkal — összekötötték. E vízimunkálatokkal — az egyoldalú vízlevezetéssel — a völgyfenekeket ugyan megnyerték a mezőgazdaság számára, de ugyanakkor lerontották a domboldalak vízgazdálkodását és annak termőképességét. Az 550 km

2-es vízgyűjtőn fokozatosan kiépítettek 460 km csatornahálózatot, amely a tavaszi belvizeket az átlagos csapadékos, vagy szárazabb időszakban is elvezeti. Az egyoldalú vízlevezetés eredménye lett a talajvízszint süllyedése és a terület fokozatos kiszáradása, hiányos vízgazdálkodása. A Nagyerdő fái ma vízhiány miatt pusztulnak, a talajvíz nyugalmi szintje 8 — 10 m mélységben van és állandóan csökken. A környező homokos dombokon már csaknem kizárólag a szárazságtűrő akácfa díszlik és a városi zöldterületek fenntartása a vízbeszerzés nehézségei miatt alig biztosítható. Felszín alatti vízkészlet szempontjából Debrecent még századunk 20-as éveiben is igen jól ellátottnak tekintették. A talajvíz szintjéről mért adatsorral ugyan nem rendelkezünk, de feljegyzések szerint a bő vízhozamú, ásott kutakból jóminőségű vizet lehetett kivenni, főleg a Nagyerdő környékén, tehát itt a talajvízszint 5 — 6 m-nél mélyebben nem lehetett. Az első vízművet 1913-ban létesítették, akkor a 100—200 m közötti rétegre telepített kutak nyugalmi vízszintje a terep alatt 2—3 m-re voll s ezt az állapotot abban az időben — az akkori víz1 Papp Ferenc okj. mérnök, a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság (Debrecen) igazgatója,