Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

3. füzet - Ligeti László: Keszthely és a Balaton

428 Vita A szerző a javasolt beavatkozás gazdasági hatásait nem mérlegelte, a költségigényét még becsléssel sem határozta meg. Pedig a Keszthelyi-öböl feliszapolódásának csökkentésére javasolt sarkantyúk építésének és a Zala-torkolat mintegy 8 km-es áthelyezésének beruházási költségigénye — a partvédőművek nélkül — hozzávetőlegesen 60—80 millió Ft-ra becsülhető, a fenntartásra évenként 2 — 3 millió Ft szükséges. A költséges beavatkozás eredményessége csak modellkísérlettel értékelhető megbízhatóan. Az bizonyos, hogy a meder sarkantyúkkal történő összeszűkítése esetén a sarkantyúk térségében a vízlengés és a felgyorsuló vízáramlások hatására medermélyülés következik be. Nem egyértelmű azonban az, hogy ennek következtében várható-e lényeges javulás a Keszthelyi-öböl feliszapolódásában. Előfordulhat az is, hogy a sarkantyúk közötti kapun több hordalék jut be az öbölbe, mint amennyi kiáramlik. A Zala torkolatának áthelyezése helyett — annak a célnak az elérése érdekében, hogy a hordalék áramlását a Keszthelyi-öbölből eltereljük — esetleg célszerűbb és gazdaságosabb lehet megfelelő terelőgát építése, amely a Zala vizének áramlási irányát és a hordalékot a Balaton közepe felé terelné. Ez egyben a D-i part felől az áramlásokkal érkező hordalékot is kizárná az öbölből. Az É-i part mentén kialakuló és az öböl felé irányuló áramlatokkal érkező hordalék csökkentése Balatongyöröknél az áramlás irányára merőlegesen elhelyezett rövidebb (kb. 600 m hosszú) sarkantyúval is biztosítható. Ennek elhagyásával viszont élénkebb áramlás alakulhat ki az öbölben. A mederkotrással kialakítható ún. hordalékfogó csapdák akkor lehetnek hatásosak, ha azok az áramló hordalékot vagy legalábbis annak nagy részét felfogják. Itt azonban figyelembe kell venni, hogy a' hordalék nagyobb része nem durvaszemű görgetett, hanem finomszemű lebegtetett, ami akadálytalanul átvonulhat az áramlással a csapdák felett. Ami a cikkben foglalt egyéb, a Balaton egészére vonatkozó megállapításokat illeti, ezekkel kapcsolatban a következő a véleményem. Egyetértek azzal, hogy a Balaton feliszapolódásának csökkentését elsősorban a tóba jutó hordalék megakadályozásával kell és célszerű előmozdítani. Ennek érdekében a következő ötéves tervidőszakban nagyobb ütemben kellene a betorkoló vízfolyások mentén a hordalékfogó gátakat, sankoló tereket kiépíteni. Érvényt kellene szerezni a MÉM útján az erózió szempontjából kedvező talajművelés bevezetésére. Ez azért rendkívül jelentős, mert a tóba jutó hordalék több mint fele a vízgyűjtő területről a vízfolyások útján érkezik. Azzal is egyet kell érteni, hogy a szélvédő erdősávokkal a levegőből bekerülő por mennyisége csökkenthető, ezen túlmenően némileg csökkentő hatású a hullámzásra, ill. szélerősségre. Ettől azonban jelentős eredmény nem várható. Ami a nádasok és hínárosok elszaporodását illeti, az 1958—1968 közötti 10 év alatt kereken 28%-os növekedés kétségkívül kedvezőtlen. Bár a Balaton ínég távolról sem minősíthető eutróf tónak, célszerű a növényzet káros továbbterjedését megakadályozni. Jelenleg a vízfelületeknek, mintegy 3%-át borítja nádas. A nádas és a hínárosok előretörésének legfőbb okát a tóba jutó szennyeződésekben látom. A szennyező hatások mielőbbi felszámolása nem csak a feliszapolódás, hanem a vízminőség-védelem ill. a környezetvédelem szempontjából is igen jelentős és sürgős feladat. Mindamellett, hogy távlatilag sem indokolt — még a D-i parton sem — minden nádast felszámolni, jelenleg nem is célszerű, mert a nádasok víztisztító hatásúak. Nagyobb arányú csökkentésük csak a szennyező források megszüntetésével arányosan javasolható. Ennél a kérdésnél azonban fokozottan figyelemmel kell lenni a tó biológiai egyensúlyára. Az eddigi kutatási eredmények ugyanis azt mutatják, hogy a növényzet túlzott irtása esetén felléphet az algásodás veszélye. A helyes arányokat a biológusoknak kell megállapítaniok. A nádasok és a hínárosok növényevő halakkal történő irtását, az eddigi kutatási eredmények alapján nem látom célszerűnek, és eléggé hatásosnak, mert az amurok rossz hatásfokkal hasznosítják a táplálékot, és a felhasznált anyagok több mint 90%-a ürülékükkel visszakerül a tóba, így a feliszapolódást hatásosan nem csökkenti. Ennek ellenére vízügyi szempontból nem kifogásolható a növényevő halak betelepítése sem olyan mértékben, amilyen mértékben a tó biológiai egyensúlyát és az üdülésre alkalmas vízminőség követelményeit nem sérti. A vízminőségi követelmények