Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

2. füzet - Kovács György: A felszíni lefolyás általános vizsgálata és az árvizek előrejelzése. II. rész

240 Kovács György lefolyás elemzésében. Részletesen csak egy témakörre térünk most ki, ami tipikusan a kis esésű folyószakaszok jellemzője és így megoldása alapvetően fontos feladat a Kárpát-medence középső sík területén végzett árvízi vizsgálatok sorában. Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz során a Tiszának és mellékfolyóinak több szelvényében folyamatosan végeztek vízhozamméréseket. Ezek értékelése újra világosan mutatta az ún. árvízi hurok szokatlanul nyitott voltát, azt tehát, hogy az apadó időszakban ugyanahhoz a vízszinthez lényegesen kisebb vízhozam tartozik, mint az áradó periódusokban. Azonos okra, az esés változásának erős hatására utal az a megfigyelés is, hogy a szegedi szelvényben a lefolyó vízhozam csúcsértéke kisebb volt, mint például 1932-ben, mégis az árvíz eddig nem észlelt magas szinten tetőzött a városnál. Az eltérés magyarázatát ugyanis a Duna magasabb vízállása, a szegedi szelvény alatti meder kisebb vízvezető-képessége (feltehető, hogy a vegetációs időszak előrehaladottabb voltából következően a hullámtér benőttebb volta) végeredményként tehát a Maros-torok alatti szakaszon a vízfelszín kisebb esése adja meg (Szilágyi, 1970; Csorna, 1971; Deliné, 1971). A századfordulón mutatott rá Hajós (1890) és Bogdánfy (1906) ennek a rendkívül tág árvízi huroknak a kialakulására a Tiszán, felhívva a figyelmet a kétváltozós vízhozamgörbe alkalmazásának bizonytalanságára. Módszertani javaslatot is adnak a kérdés megoldására, amely a régi észlelési rendszerben is rendelkezésre álló adatok felhasználásával, a két szomszédos mérce adataiból vezeti le a harmadik változóként felhasználható közelítő esésértéket. A módszer gyakorlati alkalmazására a békésszentandrási duzzasztó tervezésekor került sor (Benedek, 1935). Sajnos, a felmerülő és valós problémát ezt követően sem oldották meg, bár később az időközben gyűjtött esésértékek alapján kimutatható volt, hogy a Dunán a ±30~40%-os esésingadozásnak megfelelően ±15% vízhozam-ingadozás valószínű ugyanahhoz a vízszinthez tartozóan, míg ugyanez az érték a Tiszán eléri a + 30%-ot, mert itt az esés szélsőséges értéke a középtől ±70%-kal is eltérhet. Különösen jelentős az esésváltozás hatása a folyók torkolati szakaszán, ahol a befogadó vízállását is felhasználhatjuk harmadik változóként (Kovács, 1952; 1953; 1954; 1956). Közvetlenül belátható, hogy a háromváltozós vízhozamgörbe legcélszerűbben alkalmazható formában a vízállás és az esés függvényében adja meg a pillanatnyi vízhozam értékét : Q=F(h; I). (44) Ahhoz azonban, hogy ezt az általános alakot egy-egy szakaszra konkréten érvényes egyenletté alakíthassuk, hosszú és részletes mérési sorozat szükséges, míg alkalmazása az esés napi rendszeres észlelését igényli. Ez az utóbbi különösen nehéz feladat, amit azonnal beláthatunk, tudva, hogy az alföldi folyók esése kilométerenként 1 ~ 3 cm, a mérendő mennyiség tehát azonos a méréssel elérhető pontossággal. A segédmércék alkalmazását nehezíti, hogy a hullámzás, a mederben kialakuló szekunder áramlások egy-egy ponton nagyobb eltérést okozhatnak a vízfelszín alakulásában, mint a mércék közötti leolvasásbeli különbség, az az érték tehát, amiből az esést számítani lehetne. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy kísérleti szakaszokon több mércéből kialakított rendszerek kiépítése kell, hogy a háromváltozós vízhozamgörbék bevezetésének első lépése legyen. így, részletes, naponként végzett hozammérések alapján kiválaszthatjuk a legjellemzőbb értékpárokat (esetleg más-más vízhozamtartományban más megfigyelőpontpárt használva), amelyek a vízhozam-nvilván-