Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

2. füzet - Dégen Imre: A Tisza hasznosítása Magyarországon és a tiszavölgyi országok vízgazdálkodási együttműködése

170 Dégen Imre kisebb és legnagyobb vízhozamok arányának tükrében — a felső szakaszon százszoros, míg a torkolat közelében ötvenszeres értékkel jellemezhető. A mellékfolyóknál ez az arány a több százszoros nagyságot is eléri. A vízrendszer vízjárása többnyire az atlanti eredetű csapadéktól, valamint a télen felhalmozódott hóolvadástói függően alakul. A havi lefolyás éven belüli eloszlása (3. ábra) egyben a vízszintek éven belüli jellemző eloszlását is szemlélteti. A tavaszi vízszintemelkedés rendszerint — még az állójeges időszakban — márciusban kezdődik. A jégolvadás és a tavaszi esőzések hatására a folyók szintje gyorsan emelkedik. A Tisza vízrendszerében az évi maximális vízszintek leginkább március közepén figyelhetők meg, de a jelenség gyakran elhúzódik április végéig, sőt május elejéig is. Szegednél — a vízrendszer alsó részén — áprilisban a legnagyobb a havi lefolyás, eléri az évi átlagos lefolyás 14%-át. Ezt követően a vízszint intenzív csökkenése a jellemző. Májustól októberig a Tisza és mellékfolyóinak vízhozama többnyire fokozatosan csökken és nem ritkán gondot okoz a vízigények kielégítésében. Szeptembert, októbert a rendkívül csekély vízhozamok jellemzik. A vízjárás jellemző értékeinek változását a magyarországi Tisza-szakasz mentén a 4. ábra szemlélteti. Az ábrából kitűnik, hogy a nagyvízi hozam a Tisza mentén a magyarországi felső és alsó szakaszon alig különbözik egymástól, szemben a középvízi és a kisvízi hozamokkal, amelyek felülről lefelé fokozatosan növekszenek. Vízkészletgazdálkodási szempontból fontos vizsgálnunk a folyók medrében lefolyó vízmennyiség eredet szerinti összetételét is. Mint az ő. ábrából látható ( VITUKI 1967) a Tiszán rendkívül jelentős a felszín alatti lefolyásból származó hányad, Tiszaújlaknál például a vizsgált évben a lefolyás közel felét tette ki. A hóolvadásből és az esőzésből eredő közvetlen lefolyás ugyanakkor kisebb mértékű. Ez elsősorban a folyó felső szakaszára jellemző. Az alsó szakaszon pl. Szegednél az árhullámok eredet szerint megkülönböztethetők hóolvadási vagy esőzési típusuakra (Lászlófjy, 1932). A lefolyó vízmennyiség genetikai szétválasztása hasznos segítséget nyújthat a nagyvízi és a kisvízi lefolyás alakulásának meghatározásához. A Tisza hordaléktöménysége általában 3 —5-ször nagyobb, mint a Dunáé és így — a jelentősen kisebb vízhozam ellenére — évi átlagban nagyságrendileg ugyanazt a hordaléksúlyt szállítja, mint a Duna (20—22 millió t/év). A görgetett hordalék szállítás viszont csak mintegy 30—50%-a a Duna hordalékszállításának. A mellékfolyók a hegyekből kiérve, veszítve erejükből és sebességükből, a síkság peremén lerakják hordalékuk durva részét és így a Tisza hordalékának összetételét gyakorlatilag nem befolyásolják. Kivételt képez a Sajó és a Maros. E mellékfolyók esése a tiszai torkolatnál még elegendő ahhoz, hogy a kavics és durva homok hordalékokkal a Tisza medrében hosszan elnyúló zátonyokat alkossanak. Az Alföld szélsőséges természeti viszonyai önmagukban is meggyőzően tükrözik a tervszerű vízgazdálkodás szükségességét e térségben. Hiszen a vízzáró talaj és a kis esésű síksági térszín elsősorban a csapadékvizek lefolyásának mesterséges elősegítését kívánja meg, míg az éghajlat aszályos jellege a vízhiányra és az öntözés jelentőségére hívja fel a figyelmet. A környező hegyekről lezúduló árvizek kártételei elleni védekezés szükségessége, a vizek minőségének védelme és a korlátozott vízkészletekkel való gazdálkodás követelménye is a Tisza-völgy egészére kiterjedő átfogó vízgazdálkodás jelentőségét húzza alá.