Vízügyi Közlemények, 1971 (53. évfolyam)

3. füzet - Dégen Imre: Az 1970. évi tiszavölgyi árvíz és tapasztalatai

12 Dégen Imre adatok feldolgozása, tudományos igényű elemzése adja az árvízvédelmi művek korszerű, jó hatásfokú, gazdaságos megerősítésének, de egyben árvízvédekezés esetén a bekövetkező jelenségek kivédésére való felkészülésnek alapját. Árvízvédelmünk korszerű színvonalra emelése a népgazdaság jelentős megterhelésével jár. Terveinknek, intézkedéseinknek a biztonsági követelmények kielégítése mellett gazdaságilag is megalapozottaknak kell lenniük. Több, mint 100 millió m

3 föld beépítésével 1985-ig a fővédelmi vonalakat átlagosan a 100 évenként egyszer előforduló (1%-os előfordulási gyakoriságú) árvizek biztonságos kivédésére tervezzük megerősíteni. A távlati tervek szerint a nagy gazdasági értékű területek (városok belterületei, ipartelepek) védelmét a 120—150 éves, a kevésbé értékes területek védelmét pedig az 50—80 éves ismétlődési gyakoriságú árvizek elleni védelemre célszerű kiépíteni. Ennek a fejlesztési programnak a megvalósítása mintegy 12 milliárd forint értékű beruházást igényel. Á tiszavölgyi árvíz tapasztalatai alapján azonban felül kell vizsgálnunk, hogy a védelmi biztonságnak a fejlesztési terveinkben korábban előirányzott mértéke kielégítő-e. Különösen a nagy értékű területeket, városok belterületét, ipartelepeket védő árvédelmi művek esetében indokolt a nagyobb kiépítési biztonság elérése. A Száva árvédelmi műveit például Zágráb, Karlovác és Sisak városok térségében az 1000 évenkénti előfordulási valószínűségi árvizek kivédésére építik ki. Hasonló biztonságra épülnek az árvízvédelmi művek Hollandiában, a Mississippi sűrűn lakott települései, a rajnai nagy ipartelepek mentén. Az árvízvédelem fejlesztése nemcsak műszaki, hanem közgazdasági kérdés is. Ezért a fejlesztés módját, mértékét és sorrendjét közgazdasági vizsgálatokkal törekszünk meghatározni. Ennek során számításba vesszük a védőképesség jelenlegi mértékét, a gazdaságilag optimális kiépítés fokát, az elérendő védőképességet, az ennek eredményeként várható gazdasági hatékonyságot, a gazdaságos fejlesztés sorrendjét. Á védőképességen azt a legnagyobb árvizet és árvízi terhelést értjük, amelyet maximális védekezéssel még elháríthatunk. Az optimális kiépítés mértékének megállapítása olyan célfüggvény alapján történik, mely általában 15 éves időhorizont figyelembevételével, a beruházás, a védekezés és mentés együttes költségeivel csökkentett elhárított kár maximumát eredményezi. Korábban a tiszavölgyi árvizek azt mutatták, hogy a meghágás mellett elsősorban a hullámverés ellen kellett védekezni és a kötött altalaj és töltéstest általában meggátolja a gát talajmechanikai okokból történő tönkremenetelét. Az 1970. évi rendkívüli terhelések ezzel szemben a kötött talajú, vagy szikes anyagú töltésekben eddig ismeretlen veszélyes jelenségeket váltottak ki. Áz árvíz tanulságai megerősítették azt a korábbi felismerést, miszerint az „árvédelmi gát" fogalmán nemcsak magát a töltést, hanem a töltést és az előtte, mögötte és alatta levő terepet és altalajt, tehát a töltéssel együtt azt a töltéshez csatlakozó talajtömböt kell érteni, amely a védőképességre kiható teljes földtestet foglalja magában. Ismételten beigazolást nyert az is, hogy az árvédelmi gátak építésénél és megerősítésénél a hidrológiai, hidraulikai, talajmechanikai és talajkémiai szempontokat együttesen kell érvényesíteni. A töltésállapot módszeres feltárásán alapuló töltéserősítési munkák során mindenekelőtt magát a beépítendő földanyagot kell kritikusabban vizsgálnunk. A védekezés számára különösen nehéz helyzeteket teremtettek az olyan töltésszakaszok, amelyeknél elkövették azt a durva hibát, hogy a töltés mentett oldalán történő erősítéshez a töltés anyagánál kötöttebb