Vízügyi Közlemények, 1970 (52. évfolyam)

4. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók

Újszerű altalajöntözés 525 ezzel a holtponton veszteglő gyakorlat segítségére sietett, rámutatva a továbbfejlődés új irányára és új lehetőségeire. A kitört második világháború azonban eltorlaszolta a fejlődés útját. Mind a kutatás, mind a kísérletezés csak kb. egy évtized után veszi fel újból az elejtett fonalat. Sekera (17) szívóerőt megállapító meghatározása alapján 1948-ban Stauch (18) kezdi el 7 éven át folytatott kísérleteit, melyek eredményét 1954-ben hozta nyilvánosságra. A talajokban különböző nedvességtartalom mellett végzett vizsgálatok szerint, a nedvességtartalom csökkenésével a szükséges szívóerő fokozódik. A szívóerő egyenletes fokozása a nedvességtartalomnak kezdetben rohamos, később lassú csökkenését, tehát korántsem egyenletes változását vonja maga után. Sekera szerint a nedvességtartalom kiszívásához szükséges szívóerő növekedése agyagtalajban a legegyenletesebb, de mikor már csak a legkisebb pórusokban van víz, gyakorlatilag már hatástalanná válik, mert ez a víz már csak gőz alakjában távozhat el a talajból. Ezt a határt Sekera 1 atmoszférában jelöli meg és a talaj kritikus víztartalmának nevezi, ti. ekkor kezdődik a növények hervadása. A Sekera által kidolgozott elmélet részletezésére itt nem térünk ki, ez „A talajvíz statikája és dinamikája" című munkájában megtalálható. A talajvíztelenítést szolgáló elmélete és grafikonjai az altalaj öntözés tervezésével kapcsolatban felhasználhatók, mert azokat az erőket elemzik, amelyekkel a talaj különböző nagyságú pórusai az öntözőcsőben levő vizet magukhoz szívni és magukban fogvatartani képesek. Ugyanezen idő alatt Dörter (19 és 20) végzett módszeres kísérleteket, melyek eredményét 1955-ben, illetve 1962-ben ismertette s ezzel jelentős lépéssel vitte előbbre az altalajöntözés fejlődését. Grafikonjai közül csak egyet közlünk (3. ábra). Ez a grafikon az öntözőcsövek egymástól való távolságára ad útmutatást a különböző talajokban. Rövid ismertetésünkből kitűnik, hogy az altalajöntözés fejlődésének második világháború utáni szakaszát főleg a talaj szívóerejének tudományosan tisztázott problémáira támaszkodó, kísérleti telepeken végzett kutatások jellemzik. Sok részletkérdés tisztázódott, továbbá az is, hogy az altalajöntözés kis területen jól megoldható. Azonban nagy területen ilyen módon nem lehetett megoldást találni, főként azért mert a leggondosabban fektetett csövekkel is — mint már említettük — legfeljebb 40 — 60 m hosszúságig lehetett gyakorlatilag egyenletesnek mondható átnedvesedést elérni. Nagyobb átmérőjű csövekkel növelni lehetne ezt a hosszúságot, de az ilyen berendezés költsége meghaladja a gazdaságosság határát. 2. Altalajöntözés nagy területnek kis elemi egységekre bontásával Az eddig mondottakat figyelembe véve, a nagy területnek kis, elemi egységekre való szétbontása látszik megfelelő megoldásnak, amint azt már az előzőkben említettük (4. ábra). E vázlatos helyszínrajz körterületei a javaslatunk szerinti elemi egységek. Ezeknek egymástól függetlenül, egymást nem befolyásolva kell működniük. Ezen kívül l'őfeltétel az is, hogy a nagy mezőgazdasági terület gépi művelését ne akadályozzák és a berendezés kezelése a lehető legkevesebb munkaerőt igényelje. A rajzon látható körök területe a talaj szerkezetétől függően 40 — 80 négyzetmétert jelent, ami a kör középpontok kereken 7 — 10 méternyi egymástóli távolságának felel meg. A berendezés legfőbb alkotó része az önműködő vízadagoló edény (5. ábra), mely betonból, illetve bitumenes betonból, de más anyagból is készíthető, oldala porózus, tehát vízáteresztő. Az edényben levő víz az oldalfalon keresztül mérsékelt nyomással a talajba áramlik és a talaj szívó hatására bizonyos távolságig abban elhatol. Az egyes adagoló edényeket közös elosztó vezeték látja el vízzel, melynek mennyiségét önműködően szabályozza. Az önműködő úszós szelep a lehető legegyszerűbb szerkezetű, ami rendkívül fontos, mert a föld alatt elhelyezve hosszú időn át kell hiba nélkül működnie. Minden egyes elemi terület önműködő adagoló edénye önálló egységként működik és az átnedvesedés egymástól függetlenül minden egyes